Majka nem volt elég jó a családomnak – de én őt választottam, és megfizettem az árát

– Nem fogom engedni, hogy tönkretedd az életed egy ilyen lánnyal! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt. Majka ott ült mellettem, lehajtott fejjel, ujjait idegesen tördelte. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha egyetlen rossz szó is elég lenne ahhoz, hogy minden darabokra hulljon.

Majka nem volt más, mint egy egyszerű lány a szomszéd utcából. Szerény családból jött, az apja villanyszerelő, az anyja bolti eladó. Nem volt diplomája, csak egy fodrász végzettsége, de olyan szíve volt, amilyet ritkán látni. Én viszont jogot tanultam az ELTE-n, apám ügyvéd, anyám tanárnő – nálunk mindig fontos volt a rang, a hírnév, a megfelelés.

Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Majka más. Amikor először megláttam a Duna-parton, ahogy nevetve beszélgetett a barátnőivel, valami megmozdult bennem. Nem volt benne semmi mesterkéltség, semmi álarc. Aztán amikor először eljött hozzánk vacsorára, anyám már akkor is fagyos udvariassággal fogadta. Azóta minden találkozás csak rontott a helyzeten.

– Fiam, gondolkodj! – szólt közbe apám is halkan, de határozottan. – Egy ilyen kapcsolatból csak baj lehet. Gondolj a jövődre!

Majka rám nézett. A szeme tele volt fájdalommal és félelemmel. Tudtam, hogy szereti a családomat – vagy legalábbis szeretné szeretni őket –, de minden alkalommal csak falakba ütközött.

– Szeretlek – suttogta nekem később az utcán, amikor már eljöttünk tőlük. – De nem akarom, hogy miattam veszekedjetek.

– Nem miattad van – feleltem. – Hanem miattuk. Ők nem látják benned azt, amit én.

Az elkövetkező hónapokban egyre nehezebb lett minden. Anyám minden alkalmat megragadott, hogy célozgasson Majka származására vagy végzettségére. Egy-egy családi ebéd után Majka sírva fakadt otthon. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint két világ között rekedt ember: egyik sem fogad be igazán.

Aztán eljött az a nap, amikor választanom kellett. Anyám ultimátumot adott: vagy Majka, vagy a család. Aznap este órákig ültem a sötét szobában. Hallottam Majka halk sírását a fürdőszobából. Tudtam, hogy ha őt választom, elveszíthetem mindent: a szüleim szeretetét, az otthonomat, a biztonságot.

De azt is tudtam: ha lemondok róla, soha többé nem leszek önmagam.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elköltöztem Majkához. Anyám nem szólt hozzám hetekig. Apám csak egy rövid üzenetet írt: „Remélem, tudod mit csinálsz.”

Az első hónapok nehezek voltak. Egy albérletben laktunk Újpesten; a pénzünk alig volt elég rezsire és kajára. Majka dolgozott reggeltől estig a fodrászatban; én próbáltam befejezni az egyetemet és diákmunkát vállaltam egy ügyvédi irodában. Néha éjszakánként csak ültünk egymás mellett csendben – mindketten tudtuk: nagy árat fizetünk ezért a szerelemért.

A karácsony különösen fájt. Anyámék nem hívtak meg minket; csak egy képeslapot kaptunk tőlük: „Boldog ünnepeket.” Majka próbált mosolyogni, de láttam rajta: összetört belül.

Aztán egy nap Majka rosszul lett munka közben. Kórházba került – kiderült, hogy terhes. Amikor megtudtam, egyszerre éreztem örömöt és félelmet: hogyan fogjuk felnevelni ezt a gyereket? Lesz-e családja? Megbékélnek-e valaha a szüleim?

Majka terhessége alatt minden nap aggódtam érte. Próbáltam többet dolgozni; néha hajnalig tanultam vagy ügyeket gépeltem otthon. Ő pedig hősiesen viselte a nehézségeket – még akkor is mosolygott rám reggelente, amikor láttam rajta: alig bírja.

Amikor megszületett a kislányunk, Anna, minden megváltozott. Először éreztem azt, hogy talán mégis van értelme mindennek: hogy ez a kis család fontosabb minden másnál.

Egy év telt el így. Egy nap váratlanul csöngettek: anyám állt az ajtóban. Kezében egy plüssmackóval és egy doboz süteménnyel.

– Megnézhetem Annát? – kérdezte halkan.

Majka rám nézett; én bólintottam.

Anyám leült Annával a kanapéra. Sokáig csak nézte őt némán; aztán könnyek jelentek meg a szemében.

– Sajnálom – mondta végül remegő hangon. – Talán tévedtem…

Azóta lassan javulni kezdett a kapcsolatunk. De soha nem felejtem el azt az évet: amikor választanom kellett szerelem és család között – és amikor megtanultam, hogy néha csak úgy lehetünk önmagunk, ha vállaljuk az áldozatokat.

Vajon megérte? Vajon másképp is dönthettem volna? Ti mit tettetek volna az én helyemben?