„Mama, kihagytál egy foltot!” – Egy magyar anyós élete a frontvonalban

– Mama, kihagytál egy foltot! – csattant fel Dóra hangja, miközben a konyhapadlót súroltam. A hideg csempe nyomta a térdemet, a derekam már rég elfáradt, de csak bólintottam, és visszamentem a sarokba, ahol valóban maradt egy kis zsírfolt. Dóra, a menyem, mindig mindent észrevett. Soha nem voltam elég jó neki.

Az egész úgy kezdődött, hogy a fiam, Gábor, hazaköltözött Németországból, miután elvesztette az állását. Vele jött Dóra is, aki mindig is kicsit fennhéjázónak tűnt nekem, de azt hittem, majd összecsiszolódunk. Az első hónapokban még próbáltam kedves lenni hozzá, főztem neki kedvenc ételeket – legalábbis azt hittem, azok a kedvencei –, de mindig talált valami hibát. A hús túl száraz volt, a leves túl sós. Gábor csak legyintett: „Ne vedd magadra, anya, Dóra ilyen.”

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy cseléd a saját házamban. Reggelente én keltem elsőként, hogy elkészítsem a reggelit. Dóra sosem kelt fel időben, de ha valami nem volt az asztalon – például friss narancslé vagy croissant –, akkor szemrehányóan nézett rám. Néha hallottam, ahogy Gábornak panaszkodik: „A te anyád nem érti meg, hogy mi már máshoz vagyunk szokva.”

A legrosszabbak azonban az esték voltak. Amikor Gábor későn ért haza a munkából – végül talált egy állást egy helyi cégnél –, Dóra rám bízta a gyerekeket. Két kis unokám volt: Lili és Marci. Imádtam őket, de estére már alig álltam a lábamon. Dóra ilyenkor bezárkózott a szobájába „pihenni”, én pedig fürdettem, meséltem, altattam a kicsiket. Néha Lili odabújt hozzám: „Mama, te vagy a legjobb.” Ezek voltak az egyetlen pillanatok, amikor úgy éreztem, van értelme mindennek.

Egy este azonban minden megváltozott. Gábor később jött haza a szokásosnál. Dóra idegesen járkált fel-alá.
– Hol van már? – kérdezte tőlem ingerülten.
– Biztos elhúzódott a munka – próbáltam nyugtatni.
– Persze! Mindig csak dolgozik! És nekem mindent egyedül kell csinálnom ebben a házban! – kiabálta.

Nem bírtam tovább.
– Dóra, én itt vagyok neked minden nap. Főzök, mosok rád, vigyázok a gyerekekre…
– Igen? És? Ez a minimum! – vágott vissza.

A szívem összeszorult. Hirtelen minden fájdalmam és fáradtságom kitört belőlem.
– Tudod mit? Elég volt! Ez az én házam is! Nem vagyok a szolgátok!

Gábor ekkor lépett be az ajtón. Megdermedt.
– Mi folyik itt?
– Semmi – mondta Dóra fagyosan –, csak anyukádnak elege lett abból, hogy segítenie kell.

Gábor rám nézett. A szemében csalódottságot láttam.
– Anya… kérlek…

De én már nem tudtam visszafogni magam.
– Gábor, én mindent megtettem értetek. De nem bírom tovább ezt az életet. Ha így kell lennie, akkor inkább elmegyek innen.

Aznap este sírva feküdtem le. Az ágyamban feküdtem, és hallgattam, ahogy Dóra és Gábor veszekednek a másik szobában. Másnap reggel Dóra nem szólt hozzám. Gábor is csak annyit mondott: „Majd megbeszéljük.”

A következő napokban minden megváltozott. Dóra még ridegebb lett velem. A gyerekeket is ritkábban engedte hozzám. Gábor próbált közvetíteni, de láttam rajta: ő sem tudja kezelni ezt az egészet.

Egy hét múlva összepakoltam néhány ruhát és elmentem a nővéremhez, Évához Budára. Éva mindig is erős asszony volt; amikor meglátott az ajtóban könnyes szemmel, csak annyit mondott:
– Gyere be, húgom! Itt mindig lesz helyed.

Néhány napig csak ültem Éva konyhájában és hallgattam az óra kattogását. Próbáltam feldolgozni mindazt, ami történt. Hiányoztak az unokáim – Lili hangja, Marci nevetése –, de tudtam: ha visszamegyek, minden kezdődik elölről.

Egy este Éva leült mellém.
– Tudod, Ilona – mondta halkan –, néha muszáj magadra is gondolni. Nem lehet mindig csak adni.

Elgondolkodtam ezen. Vajon tényleg mindent fel kell áldoznom a családért? Vagy jogom van ahhoz is, hogy boldog legyek?

Két hét múlva Gábor felhívott.
– Anya… hiányzol a gyerekeknek. És nekem is.
– Neked? – kérdeztem keserűen.
– Igen… Sajnálom… Dóra is… talán túlzásba vitte…

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam.

Azóta sem költöztem vissza hozzájuk. Hetente egyszer találkozom Lilivel és Marcival a játszótéren. Gábor néha eljön velem sétálni. Dóra sosem jön velük.

Most már tudom: néha jobb elengedni azt, ami fáj. De vajon tényleg ez az ára annak, hogy önmagunk maradjunk? Vagy csak én adtam fel túl könnyen?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig érdemes kitartani a családért?