„Mama, miért hoztad ezt a kutyát a házba?” – Egy ajándék, ami szétszakította a családunkat

– Mama, kérlek, ne sírj már! – Natan hangja remegett, ahogy a küszöbön állt, kezében egy apró, reszkető kiskutyával. A nappali sarkában ültem, a férjem fényképét szorongatva, és úgy éreztem, mintha a világ minden súlya rám nehezedne. Azóta, hogy László elment, mintha minden szín eltűnt volna az életemből. A ház üres volt, a falak visszhangozták a csendet.

– Nem kellett volna… – suttogtam, de Natan már letette a kiskutyát a lábamhoz. A kis jószág azonnal hozzám bújt, mintha tudná, mennyire szükségem van valakire. Mégis, valami furcsa feszültség vibrált a levegőben.

A következő napokban a kutya – akit végül Bodzának neveztem el – egyre inkább az életem részévé vált. Minden reggel együtt mentünk sétálni a Duna-partra, ahol Lászlóval annyi emlékünk volt. Bodza vidáman ugrándozott, én pedig először éreztem azt, hogy talán mégis van értelme felkelni reggelente.

De nem mindenki örült Bodzának. A lányom, Zsuzsa, már az első látogatásakor kiakadt.

– Mama, miért hoztad ezt a kutyát a házba? Tudod jól, hogy allergiás vagyok! És mi lesz, ha elesel miatta? – Zsuzsa hangja éles volt és türelmetlen. – Natan megint csak magának akart jót…

– Nem ő kérdezte meg tőlem sem – szólt közbe az unokám apja, Gábor is egy délután. – Mindig csak az érzelmek… De ki fog gondoskodni rólad és erről az állatról?

Éreztem, ahogy a családom lassan két táborra szakad: Natan és én Bodza mellett álltunk, míg Zsuzsa és Gábor egyre dühösebbek lettek. Egyik este Zsuzsa sírva hívott fel.

– Mama, nem bírom ezt tovább! Mindig csak Lászlóról beszélsz, most meg ez a kutya… Mintha sosem lettem volna elég neked! – zokogta.

A szívem összeszorult. Hirtelen rájöttem: amióta László meghalt, tényleg csak magammal foglalkoztam. Nem vettem észre Zsuzsa fájdalmát, sem azt, hogy mennyire hiányzik neki az anyja figyelme.

Másnap reggel Bodza ugatására ébredtem. Az ablak alatt Natan állt.

– Mama, beszélnünk kell – mondta komolyan. – Nem akartam bajt okozni. Csak azt akartam, hogy ne legyél egyedül…

– Tudom, kisfiam – simogattam meg a fejét –, de néha egy ajándék többet árthat, mint használ.

Aznap este családi vacsorát szerveztem. Az asztal körül ott ültünk mindannyian: Zsuzsa feszülten bámulta a tányérját, Gábor csendben kanalazott, Natan Bodzát simogatta az ölében.

– Szeretném, ha őszintén beszélnénk – kezdtem halkan. – Tudom, hogy mindannyian szenvedünk László hiányától. De nem akarom, hogy emiatt szétszakadjunk.

Zsuzsa először nem szólt semmit. Aztán halkan megszólalt:

– Félek attól, hogy elveszítelek téged is…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Megfogtam Zsuzsa kezét.

– Nem fogsz elveszíteni. Csak néha nekem is kell valami kapaszkodó… Bodza segít abban, hogy ne süllyedjek el teljesen a magányban.

Gábor felsóhajtott.

– Talán mindannyiunknak szüksége lenne valamire vagy valakire…

Az este végére úgy tűnt, mintha egy kicsit közelebb kerültünk volna egymáshoz. De tudtam: a sebek lassan gyógyulnak.

Azóta is gyakran gondolkodom azon: vajon tényleg lehet-e úgy gyógyítani a magányt, hogy közben ne bántsunk meg másokat? Vagy minden gyógyulás fájdalommal jár? Ti mit gondoltok erről?