„Mama, miért nem mondtad, hogy nem bírod?” – Egy nyár az unokáimmal, ami mindent megváltoztatott

– Mama, miért nem mondtad, hogy nem bírod? – kérdezte Anna, a legidősebb unokám, miközben a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel kavargatva a kávémat. A júniusi nap már korán reggel is forrón tűzött be az ablakon, de én csak a hideget éreztem belül.

Nem tudtam mit felelni. Hogy mondhattam volna? Hiszen amikor Zsuzsa lányom tavasszal felhívott, hogy egész nyáron vigyázzak Annára és Marcellre, egy pillanatig sem gondolkodtam. „Természetesen, drágám! Örülök, hogy segíthetek!” – mondtam neki. Úgy éreztem, végre hasznos lehetek, végre szükség van rám. Azt hittem, ez majd közelebb hoz minket egymáshoz.

Az első napokban mindenki igyekezett. Anna segített a főzésben, Marcell a kertben játszott. De ahogy múltak a hetek, egyre feszültebb lett a légkör. Anna órákig a telefonját nyomkodta, Marcell pedig folyton veszekedett vele. Én próbáltam békíteni őket, de közben egyre jobban éreztem: valami nincs rendben.

Egyik este, amikor Zsuzsa hazajött meglátogatni minket, alig nézett rám. Csak gyorsan ledobta a táskáját és már ment is ki a kertbe telefonálni. Hallottam, ahogy halkan beszél: „Anyám megint panaszkodik… Nem tudom, mi baja van.” Összeszorult a szívem. Nem panaszkodni akartam – csak szerettem volna, ha észreveszi, mennyire nehéz nekem egyedül két kamasszal.

A következő nap reggelén Marcell kiborította a tejet az asztalra. Anna csak legyintett: – Mindig ilyen ügyetlen vagy! – kiabálta rá. Én próbáltam csitítani őket:
– Gyerekek, ne veszekedjetek már! – de ők csak rám néztek, mintha idegen lennék.

Aztán jött az a vasárnap délután. Anna bezárkózott a szobájába és órákig nem jött ki. Végül bekopogtam hozzá.
– Kicsim, minden rendben?
– Hagyj békén! – kiáltotta vissza.
Ott álltam az ajtó előtt és hirtelen úgy éreztem magam, mint harminc évvel ezelőtt Zsuzsával. Akkor sem tudtam elérni őt. Mindig csak dolgoztam, főztem, takarítottam – azt hittem, ettől jó anya vagyok. De sosem beszélgettünk igazán.

Aznap este Anna leült mellém.
– Mama… te boldog vagy?
Meglepődtem a kérdésen.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék.
Anna hosszan hallgatott.
– Én is így érzem magam néha – suttogta.

A következő napokban próbáltam többet beszélgetni velük. Elmeséltem nekik régi történeteket apjukról, Zsuzsáról, a saját gyerekkoromról vidéken. Anna néha mosolygott, Marcell is kérdezett egy-egy dolgot. De aztán újra jöttek a veszekedések: ki mosogat, ki viszi le a szemetet…

Egy este Zsuzsa váratlanul korábban jött haza. Fáradt volt és ingerült.
– Anya, miért nem szóltál, hogy ennyire nehéz? Miért vállaltad el?
– Mert azt hittem… hogy így majd közelebb kerülünk egymáshoz – suttogtam.
Zsuzsa csak legyintett.
– Mindig mindent magadra vállalsz! Soha nem mondod el az érzéseidet!

Ott álltunk egymással szemben a konyhában. Hirtelen minden kimondatlan szó ott lebegett közöttünk: az én magányom, az ő sértettsége, Anna dühös csöndje…

A nyár végére mindannyian fáradtak voltunk. Anna csendesebb lett, Marcell visszahúzódott. Zsuzsa még többet dolgozott. Én pedig esténként ültem a teraszon és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért olyan nehéz kimondani azt, ami fáj?

Az utolsó napon Anna odajött hozzám.
– Mama… köszönöm ezt a nyarat.
Megölelt. Éreztem, hogy remeg a keze.
– Én is köszönöm – mondtam neki halkan.

Most itt ülök az üres házban és csak azt kérdezem magamtól: tényleg ennyire nehéz meglátni egymást? Miért félünk annyira kimondani az igazat azoknak, akiket a legjobban szeretünk? Vajon lehet még változtatni ezen?