„Mami, ezt itt nem takarítottad ki!” – Egy anya elveszett otthona

„Mami, ezt itt nem takarítottad ki!” – harsant fel Tímea hangja a hálószobából, miközben én a konyhában próbáltam elmosogatni a reggeli csészéket. Megálltam egy pillanatra, a kezem remegett a vizes pohárral. A szívem összeszorult, ahogy hallottam a menyem éles hangját. Régen, amikor még csak János és én éltünk ebben a házban, minden csendes volt. Most viszont minden nap egy újabb csata.

– Mindjárt megyek, Timi – szóltam vissza halkan, de tudtam, hogy úgyis lesz valami baj. Mindig van.

János, a fiam, gyerekkora óta az én szemem fénye volt. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor János még csak nyolcéves volt. Mindent megtettem érte: dolgoztam a helyi könyvtárban, esténként pedig varrtam, hogy legyen pénzünk iskolára, ruhára, mindenre. Azt hittem, ha mindent odaadok neki, majd egyszer hálás lesz érte. De mostanában úgy érzem, mintha idegen lennék a saját otthonomban.

Tímea két éve költözött hozzánk. Az esküvő után János azt mondta: „Anyu, amíg nem tudunk saját lakást venni, hadd lakjunk itt.” Persze igent mondtam – hiszen mi mást tehettem volna? Akkor még reménykedtem benne, hogy Tímea és én majd jóban leszünk. De már az első hónapban éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Anyuka – mondta egyszer Tímea –, lehetne, hogy ne tegyen annyi sót a levesbe? János nem szereti sósan.

Először csak mosolyogtam rajta. Aztán jöttek az apróbb megjegyzések: „A fürdőszobában mindig marad hajszál a padlón.” „A hűtőben nincs elég hely az én dolgaimnak.” „Miért kell minden este tévét nézni?”

Egy este János későn ért haza. Hallottam, ahogy Tímea suttogva beszél vele a hálóban:

– Nem bírom tovább, Jani. Anyukád mindent úgy csinál, ahogy neki tetszik. Ez már nem az ő háza!

Akkor sírtam először igazán mélyen. Az ágyamban feküdtem, és azon gondolkodtam: tényleg elvesztettem a fiamat? Vagy csak az idő változott meg mindent?

Másnap reggel Tímea nem szólt hozzám. Csak nézett rám hidegen, amikor kávét főztem. János is került engem. Egyre többször maradtak el otthonról hétvégén – „barátokhoz megyünk”, mondták –, én pedig egyedül maradtam a csendben.

Egyik este váratlanul hazaértek korábban. Tímea belépett a konyhába:

– Mami, miért van még mindig ott az a régi váza? Már mondtam, hogy nem illik ide.

– Az anyukámtól kaptam – válaszoltam halkan.

– De ez most már a mi otthonunk is! – vágott vissza.

János csak állt mögötte némán. Egy pillanatig találkozott a tekintetünk. Láttam benne valami régi szeretetet – de aztán lesütötte a szemét.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Felkeltem, leültem a konyhaasztalhoz és bámultam a sötét ablakot. Emlékeztem arra az időre, amikor János kicsi volt és minden este mesét kért tőlem. Akkoriban azt hittem, örökké tart majd ez a közelség.

Másnap reggel Tímea újabb listát írt nekem: „Takarítsd le az ablakokat! Vidd le a szemetet! Ne felejtsd el kiteregetni!” Mint egy beosztott lettem a saját házamban.

Egy vasárnap reggel végül összeszedtem minden bátorságomat:

– János, beszélhetnénk kettesben?

Tímea felhorkant:

– Ha valami bajod van velem, mondd meg nekem!

– Nem bajom van veled – mondtam remegő hangon –, csak szeretném tudni… miért érzem magam idegennek itt?

János zavartan nézett rám:

– Anyu… most már ketten vagyunk Tímeával. Próbálj meg alkalmazkodni.

– De ez az én otthonom is! – tört ki belőlem.

Tímea felállt:

– Ha nem tetszik, el lehet menni!

Aznap este órákig sírtam. Aztán elhatároztam: keresek magamnak egy kis albérletet. Talán jobb lesz mindenkinek így.

Amikor bejelentettem nekik a döntésemet, János csak bólintott. Tímea megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Most egy apró garzonban lakom Zuglóban. Néha János felhív telefonon – de már nem ugyanaz. Hiányzik az otthonom, hiányzik a fiam… de legalább újra önmagam lehetek.

Vajon tényleg így kellett ennek lennie? Meddig kell tűrnünk mások miatt? És ha egyszer mindent elveszítünk – vajon visszakaphatjuk még valaha azt, amit otthonnak hívtunk?