„Már megint alszol? Legalább csinálhatnál reggelit a Marcinak!” – Az utolsó napom a házasságomban

– Már megint alszol? Legalább csinálhatnál reggelit a Marcinak! – harsogott a telefonba anyósom hangja, mintha csak a szomszéd szobából kiabálna át. A reggeli fény alig szűrődött be a redőny résein, de a hangja úgy hasított belém, mint egy hideg kés. Felültem az ágyban, és néztem a mellettem horkoló férjemet. Marci, akit valaha szerettem, most úgy feküdt ott, mint egy nagyra nőtt gyerek, akit sosem tanítottak meg arra, hogy felelősséget vállaljon.

– Jó reggelt, Ilona néni – suttogtam fáradtan a telefonba. – Marci még alszik, de mindjárt kelek és csinálok reggelit.

– Hát persze, mert te mindig mindent megcsinálsz helyette! – csattant fel. – Nem csoda, hogy ilyen lusta lett! Az én fiam sosem volt ilyen, amíg hozzád nem került.

Letettem a telefont, és néztem a plafont. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor éreztem magam bűnösnek azért, mert próbáltam mindent egyedül csinálni? Az évek alatt Marci egyre kevesebbet segített. Először csak a mosogatás maradt rám, aztán a bevásárlás, majd a gyerekek körüli összes teendő. Aztán már a saját anyja is engem hibáztatott azért, hogy a fia nem mozdul meg.

– Marci, kelj fel! – szóltam rá halkan. – A gyerekek éhesek.

– Csak még öt perc… – motyogta, és a másik oldalára fordult.

A konyhába mentem, és elkezdtem kenyeret pirítani. A két gyerek, Zsófi és Bence már az asztalnál ültek pizsamában, álmosan dörzsölgetve a szemüket.

– Anya, ma is te viszel oviba? – kérdezte Zsófi.

– Igen, kicsim – sóhajtottam. – Apa még alszik.

Bence csak bólintott. Már megszokták. Már ők sem kérdezték, hogy apa miért nem segít.

A reggeli után sietve öltöztettem őket, közben Marci végre kibotorkált a konyhába.

– Nincs kávé? – kérdezte álmosan.

– Elfogyott. Tegnap mondtam, hogy vegyél, amikor boltban voltál.

– Elfelejtettem – vonta meg a vállát.

Aztán leült a kanapéra, elővette a telefonját, és elmerült benne. Mintha nem is léteznék. Mintha csak egy háztartási gép lennék, aki mindent elintéz.

Aznap este, amikor végre elaludtak a gyerekek, leültem Marcival szemben.

– Beszélnünk kell – kezdtem halkan.

– Most? Fáradt vagyok – sóhajtott.

– Mindig fáradt vagy – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta magamban tartottam. – Mindig én csinálok mindent. Nem érzem magam társnak ebben a házasságban. Úgy érzem, mintha három gyerekem lenne.

– Ne dramatizálj már! Minden nő ezt csinálja – legyintett.

– Nem! – emeltem fel a hangom. – Nem minden nő! És én nem akarom ezt tovább csinálni.

Marci csak nézett rám értetlenül. Mintha nem értené, mi bajom van. Mintha nem látná azt az embert, aki már rég elfáradt ebben az egyoldalú kapcsolatban.

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban felkeltem, elővettem egy bőröndöt, és elkezdtem pakolni. A gyerekek csendben figyeltek az ajtóból.

– Anya, elmész? – kérdezte Zsófi remegő hangon.

Letérdeltem eléjük.

– Most egy kicsit külön leszünk apával. De mindig itt leszek nektek. Mindig szeretlek benneteket.

Marci csak akkor ébredt fel igazán, amikor meglátta a bőröndöt.

– Most komolyan? Ezért a hülyeségért? – kiabált.

– Ez nem hülyeség. Ez az életem. És most már szeretném visszakapni.

A folyosón még egyszer visszanéztem. Láttam Marci döbbent arcát, anyósom dühös üzeneteit villogni a telefonomon, és a gyerekeim könnyes szemét. De tudtam: ha most nem lépek, soha nem lesz vége ennek az ördögi körnek.

Most itt ülök egy albérletben, két matracon alszunk a gyerekekkel. Nincs sok pénzem, minden nap küzdelem. De először érzem azt, hogy élek. Hogy dönthetek magamról. Hogy nem vagyok többé valaki árnyéka.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan hiszik el, hogy ez a sorsuk? És vajon mikor leszünk elég bátrak ahhoz, hogy kimondjuk: elég volt?