„Már nem kellesz, mama” – Egy magyar nagymama magányos harca a családjáért

– Mama, ezt most komolyan mondom: már nem kellesz. – A szavak úgy csattantak az arcomon, mint egy téli vihar első jeges fuvallata. Ott állt előttem a lányom, Eszter, akit egykor a világon mindennél jobban szerettem. A konyhaasztalnál ültünk, a régi viaszosvászon terítő alatt remegett a kezem. A sparhelt már rég kihűlt, csak néhány parázs pislákolt benne.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Esztert, ahogy idegesen babrálja a kabátja ujját. Aztán felállt, és anélkül, hogy rám nézett volna, kiment az ajtón. Azóta csak a csend maradt velem ebben a nagy házban, ahol valaha gyerekzsivaj töltötte meg a szobákat.

A faluban mindenki ismer. Régen úgy tartották, hogy Marika nénihez mindig lehet menni egy jó szóért vagy egy tál meleg levesért. Mostanában azonban csak ritkán kopogtatnak be hozzám. A férjem, Laci bácsi már öt éve nincs velem. A temetés óta mintha minden nap egyre hidegebb lenne ebben a házban.

Eszter mindig is makacs volt. Már gyerekként is harcolt mindenért. Amikor apja meghalt, azt hittem, közelebb kerülünk egymáshoz. De ő inkább menekült: először Pestre költözött, aztán újra férjhez ment. Az unokáimat is alig látom. Azt mondja, sok a dolguk, meg hát „mama, te úgysem érted már ezt az új világot”.

Aznap délután azért jött el hozzám, mert szóvá tettem neki telefonon: egyedül vagyok, és félek a télben. Azt hittem, segíteni fog – de csak veszekedés lett belőle. – Nem lehet mindig rád figyelni! Nekem is van életem! – kiabálta. – Nem vagy már fiatal, mama! Nem kellesz már annyira…

Ahogy most ülök itt a sötétben, hallgatom a szél zúgását az ablakban. Az emlékek úgy törnek rám, mint a régi karácsonyok illata: Eszter kicsi volt még, együtt díszítettük a fát. Akkoriban még hitt abban, hogy minden rendbe jön.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni néha átjön teázni. – Ne vedd magadra, Marika – mondja ilyenkor. – Ezek a mai fiatalok… De én nem tudok nem magamra venni mindent. Hiszen én vagyok az anyja! Hogy lehet az, hogy egyszer csak feleslegessé válik az ember?

Egyik este elmentem a templomba. Ott ültem hátul, és hallgattam a papot: „Szeressétek egymást!” – mondta. De hogyan szeressem azt, aki eltaszít magától? Hogyan bocsássak meg annak, aki azt mondja: már nem kellek?

A faluban is beszélnek rólam. Hallom néha a boltban: – Szegény Marika néni! Egyedül maradt abban a nagy házban… De senki sem tudja igazán, mi zajlik bennem. Hogy minden reggel úgy kelek fel: talán ma jön valaki. Talán ma felhív Eszter.

Egyik nap váratlanul becsöngetett hozzám az unokám, Zsófi. Tizenhat éves múlt, ritkán látom. – Szia mama! – mondta halkan. – Anyu küldött… de én is akartam jönni. Leültünk a konyhában. Zsófi először csak hallgatott, aztán egyszer csak kibökte: – Tudod mama… anyu nagyon fáradt mostanában. Sokszor sír esténként.

Akkor értettem meg: nem csak én vagyok elveszett ebben a családban. Eszter is szenved – csak másképp. Talán túl sokat vártam tőle? Talán túl sokat akartam adni? Vagy éppen túl keveset?

Zsófi ölelése meleg volt és őszinte. – Szeretlek mama – suttogta. Akkor először sírtam el magam igazán Laci bácsi halála óta.

Azóta próbálok másképp nézni Eszterre is. Tudom, hogy nehéz neki: munka, család, rohanás… De mégis fáj, hogy kimondta azt a mondatot: „Már nem kellesz.” Vajon tényleg így van? Vagy csak pillanatnyi düh volt?

Most is itt ülök ebben a hideg házban, de már nem érzem annyira fagyosnak a csendet. Mert tudom: Zsófi szeret engem. És talán egyszer Eszter is újra megtalálja az utat hozzám.

De mondd meg nekem te is: tényleg eljön az a pont az életben, amikor már csak teher vagyunk azoknak, akiket mindennél jobban szerettünk? Vagy mindig marad valami remény?