„Már nem vagyok ugyanaz az asszony”: Mária története, aki nem akar más családjának hátterévé válni

– Mária, kérlek, ne szólj most bele! – Zoltán hangja élesen hasított át a nappalin, miközben Ágnes, a mostohalányom, már megint kiabált a gyerekeivel. A kis Laci épp kiborította a kakaót a szőnyegre, Anna pedig hisztizett, mert nem kapott még egy szelet csokit. Én csak álltam ott, kezemben a törlőkendővel, és próbáltam eldönteni, hogy sírjak vagy inkább kiabáljak.

Öt éve vagyok Zoltán felesége. Amikor összeköltöztünk, azt hittem, végre megtaláltam a helyem. Egy csendes zugot Budapest szélén, ahol esténként együtt főzünk, beszélgetünk, és néha csak hallgatjuk egymás lélegzetét. De Ágnes minden hétvégén idehozza a gyerekeit. A házunk ilyenkor játszótérré változik: játékok mindenhol, kiabálás, veszekedés, és én… én egyre inkább csak egy árnyék vagyok a saját otthonomban.

– Mami, hol van a plüsskutyám? – Anna már megint engem keresett. Zoltán ilyenkor csak mosolyog: „Mária úgyis mindent tud.” De én már nem akarok mindent tudni. Nem akarok mindig ott lenni, amikor valaki elveszít valamit vagy kiborít valamit vagy sír valamiért.

Egyik este, amikor végre elmentek, leültem Zoltán mellé a kanapéra.
– Szerinted ez így normális? – kérdeztem halkan.
– Mire gondolsz? – nézett rám értetlenül.
– Hogy minden hétvégén itt vannak. Hogy soha nincs nyugtunk. Hogy én… – elakadtam. Nem akartam önzőnek tűnni.
– Ők a családunk – mondta Zoltán. – Ágnesnek szüksége van ránk.

De ki törődik velem? – gondoltam magamban. Ki kérdezi meg tőlem, hogy én mit szeretnék? Hogy nekem mire van szükségem?

A következő hétvégén már előre szorongtam. Reggel korán keltem, hogy legalább egy kávét nyugodtan megihassak. De mire felöltöztem, Ágnes már be is rontott a gyerekekkel.
– Szia Mária! Ugye nem baj, ha ma is maradunk estig? – kérdezte mosolyogva.
Mit mondhattam volna? Hogy dehogynem baj? Hogy szeretnék egyetlen napot kettesben tölteni a férjemmel? Hogy szeretném végre azt érezni: ez az én otthonom is?

A nap folyamán egyre feszültebb lettem. Laci összetörte a kedvenc bögrémet. Anna kiborította a virágföldet. Ágnes pedig egész nap csak panaszkodott az exférjére és a munkahelyére.
Este, amikor végre csend lett, Zoltán odajött hozzám.
– Miért vagy ilyen feszült? – kérdezte aggódva.
– Mert elegem van! – tört ki belőlem. – Elegem van abból, hogy mindig csak adok és adok, de soha senki nem kérdezi meg, hogy én mit szeretnék!
– De hát ők a családunk…
– És én? Én nem vagyok a családod?

Napokig alig beszéltünk egymással. Zoltán megsértődött. Ágnes is érezte a feszültséget, de nem szólt semmit. Én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam.

Egyik este felhívott az anyukám.
– Kislányom, mi baj van? Hallom a hangodon.
– Anyu… azt hiszem, elveszítettem önmagam – suttogtam.
– Ne hagyd! – mondta határozottan. – Te is számítasz. Nem csak mások boldogsága fontos.

Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy sírtam. Sírtam magamért. Azért a Máriáért, aki valaha voltam: aki szeretett olvasni, sétálni a Duna-parton, aki tudott nevetni és álmodni.

A következő hétvégén nem főztem ebédet. Nem takarítottam fel minden játékot. Egyszerűen elmentem sétálni. Amikor hazaértem, Zoltán aggódva várt.
– Hol voltál?
– Magammal – feleltem csendesen.
– De hát Ágnesék…
– Most én voltam fontos – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta éreztem.

Azóta próbálom megtalálni az egyensúlyt. Néha sikerül, néha nem. Zoltán még mindig nehezen érti meg az érzéseimet. Ágnes néha furcsán néz rám. De már nem akarok eltűnni mások elvárásai között.

Vajon hány nő él így Magyarországon? Hányan érzik magukat idegennek a saját életükben? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre kimondjuk: én is számítok?