„Maradj hűséges hozzá!” – Egy özvegy küzdelme a gyász és az újrakezdés között

– Nem gondolod, hogy túl hamar van ehhez? – Ilona hangja élesebben hasított át a nappalin, mint a reggeli fény a redőny résein. A kávéscsésze megremegett a kezemben. Emma az ölemben ült, Miska a szőnyegen autózott. A levegő megfagyott.

Két éve halt meg Gábor. Egy esős novemberi reggelen, amikor a buszmegállóban várt, egy figyelmetlen sofőr elütötte. Azóta minden napom harc: harc a gyásszal, a magánnyal, a számlákkal, és legfőképp Ilonával, aki szerint egy özvegynek nincs joga újra boldognak lenni.

– Ilona néni, csak egy barátnőmmel találkozom – próbáltam magyarázni, de ő csak legyintett.

– Régen is így kezdődött minden. Előbb barátság, aztán… – nézett rám szúrósan. – Gondolj Gáborra! Mit szólna ehhez?

A torkomban gombóc nőtt. Gábor emlékét minden nap magamban hordom. De amikor este egyedül fekszem le, amikor Emma sír az apja után, amikor Miska megkérdezi, mikor jön haza apa – akkor úgy érzem, belefulladok ebbe az árnyékba.

A családunkban mindig is erős nők voltak. Anyám egyedül nevelt fel minket, miután apám elhagyott. Tudom, mit jelent túlélni. De Ilona más: szerinte az asszony dolga csendben tűrni és áldozatot hozni. „Egy igazi magyar asszony nem kezd új életet” – mondja gyakran.

Egyik este, amikor a gyerekek már aludtak, leültem Ilonával. Megpróbáltam őszinte lenni.

– Nézze, Ilona néni, én szerettem Gábort. Mindennél jobban. De nem vagyok többé húszéves. Nem akarok örökké egyedül maradni.

– És a gyerekek? Mit mondasz majd nekik? Hogy már nem fontos neked az apjuk?

– Dehogynem fontos! – csattantam fel. – Minden nap beszélünk róla! De ők is látják, hogy szenvedek.

Ilona arca megkeményedett.

– Ha szeretted volna igazán, hűséges maradnál hozzá. Az én időmben ez volt a rend.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor éreztem magam bűnösnek csak azért, mert néha vágytam egy ölelésre, egy jó szóra?

Másnap reggel Emma odabújt hozzám.

– Anya, mikor jön haza apa?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

A munkahelyemen is nehéz volt. A kollégáim eleinte sajnáltak, de mostanra inkább kerülnek. „Az özvegy” – suttogják a hátam mögött. Egyedül Edit barátnőm tartja bennem a lelket.

– Ne hagyd magad! – mondja mindig. – Jogod van boldognak lenni!

De amikor hazaérek, ott vár Ilona. Néha úgy érzem, mintha Gábor helyett is engem figyelne.

Egy vasárnap délután Edit meghívott magukhoz ebédre. A gyerekek játszottak az udvaron, mi pedig kávéztunk.

– Próbáltál már beszélgetni valakivel? – kérdezte halkan.

– Nem merek… Félek attól, mit szólna Ilona.

Edit csak legyintett.

– Ez a te életed! Nem élhetsz örökké mások elvárásai szerint!

Hazafelé menet Emma megkérdezte:

– Anya, miért vagy mindig szomorú?

A szívem összeszorult. Mit mondhatnék neki? Hogy az anyósom szerint örökké gyászolnom kellene? Hogy minden nap harcolok önmagammal és a világgal?

Aznap este leültem írni Gábornak egy levelet. Leírtam mindent: a fájdalmamat, a magányomat, a félelmeimet és azt is, hogy szeretnék újra boldog lenni. Mintha ő is azt mondaná: „Élj tovább! A gyerekeknek szükségük van rád.”

Másnap reggel Ilona újra szóba hozta:

– Hallottam, hogy Editéknél voltatok. Remélem, nem volt ott senki… illetlen.

Először éreztem azt, hogy nem akarok többé mentegetőzni.

– Ilona néni – mondtam határozottan –, én is ember vagyok. Jogom van élni és szeretni. Gábor emlékét sosem felejtem el, de nem akarok belehalni ebbe a gyászba.

Ilona csak nézett rám sokáig. Aztán felállt és kiment a konyhába.

Azóta kevesebbet beszélünk erről. De érzem: valami megváltozott bennem. Már nem félek attól, hogy mit gondolnak mások. A gyerekeimnek egy boldog anyára van szükségük – nem egy mártírra.

Néha még mindig hallom Gábor hangját álmomban: „Ne hagyd magad!”

Vajon tényleg bűnt követek el azzal, ha újra szeretek? Vagy csak végre elkezdek élni?