„Marci, vigyázz a húgodra!” – Egy testvér harca a családért

„Marci, kérlek… ne hagyd el Rékát…” Anyám hangja alig volt több suttogásnál, ahogy a kórházi ágyon feküdt. A szobában csak a gépek halk pittyegése törte meg a csendet. Néztem az arcát – beesett, sápadt, mintha már nem is ő lenne. Gyerekkoromban mindig azt hittem, anyám örökké élni fog. Erős volt, hangos, mindig nevetett. Most viszont minden szava fájdalommal telt.

„Ígérem, anya…” – mondtam remegő hangon, de belül ordítani akartam. Nem akartam ezt az ígéretet. Nem akartam felnőni egyik napról a másikra. De Réka ott ült mellettem, a kis kezével anyánk ujját szorongatta. Ő nem értette, mi történik. Tizenkét éves volt, de a világot csak félig látta: autista volt, és minden változás összetörte.

Aznap este apám nem jött be hozzánk a kórházba. Azóta sem beszéltünk igazán. Anyám halála után mintha ő is meghalt volna belül. Csak dolgozott, késő estig maradt bent a gyárban, aztán némán ült le a tévé elé. Réka és én magunkra maradtunk.

A temetésen mindenki sajnált minket. A rokonok könnyes szemmel ölelgettek, de senki nem ajánlotta fel, hogy segít. „Majd csak megoldják valahogy” – mondták egymásnak halkan. De mi nem oldottuk meg. Én tizenhat évesen főztem, mostam, vittem Rékát fejlesztő foglalkozásra, próbáltam tanulni is – de egyre kevésbé ment.

Egyik este apám részegen jött haza. „Miért nem tudsz rendes vacsorát csinálni?!” – ordította rám. Réka ijedten bújt mögém. „Anyád bezzeg tudott főzni! Te semmire sem vagy jó!” Akkor először éreztem igazi gyűlöletet iránta. De nem mondtam semmit. Csak összeszorítottam a fogam, és elhatároztam: soha nem hagyom magára Rékát.

Az iskolában egyre többet hiányoztam. A tanárok először megértőek voltak, de aztán egyre többször hívtak be az igazgatóhoz. „Marci, te okos fiú vagy – de így nem fogod befejezni az évet.” Mit mondhattam volna? Hogy otthon minden rám szakadt? Hogy apám már csak árnyéka önmagának? Hogy Réka nélkülözhetetlen lett számomra?

Egy nap az osztálytársam, Gábor odajött hozzám a szünetben. „Mi van veled mostanában? Nem jössz focizni sem.” Csak vállat vontam. „Nincs időm.” Gábor bólintott, de láttam rajta: nem érti. Senki sem értette.

Réka állapota egyre rosszabb lett anyánk halála után. Gyakran sírt éjszaka, néha dührohamot kapott, ha valami megváltozott körülötte. Volt, hogy órákig csak ringattam a karomban, mint egy kisbabát. Közben azon gondolkodtam: vajon meddig bírom még?

Egyik reggel Réka eltűnt. Felkeltem, és nem találtam sehol. A szívem majd kiugrott a helyéről. Rohantam ki az utcára pizsamában, kiabáltam a nevét. A szomszéd néni szólt át: „A kislányod ott ül a játszótéren!” Odarohantam – Réka csendben hintázott, mintha semmi sem történt volna.

Aznap este leültem apámmal beszélni. „Apa, ez így nem mehet tovább! Segítened kell!” Csak nézett rám üres tekintettel. „Én már mindent elvesztettem…” – motyogta maga elé. Akkor értettem meg: nekem kell erősnek lennem helyette is.

Elkezdtem dolgozni suli után egy közeli pékségben. Hajnalban keltem, hogy elvigyem Rékát iskolába, aztán rohantam dolgozni, majd vissza érte délután. Néha úgy éreztem, szétszakadok.

Egy este Gábor átjött hozzánk. „Segíthetek valamiben?” – kérdezte félénken. Először nemet akartam mondani – de aztán rájöttem: egyedül nem megy.

Gábor segített Rékának tanulni, néha elvitte sétálni is. Lassan újra elkezdtem remélni: talán mégsem vagyok teljesen egyedül.

De apám egyre mélyebbre süllyedt az italban. Egy este összeesett a konyhában – mentőt kellett hívnom hozzá. A kórházban azt mondták: ha így folytatja, nem éli túl az évet.

Akkor döntöttem el: elköltözünk Rékával nagymamához vidékre. Apám maradt a lakásban – mi pedig új életet kezdtünk.

Vidéken minden más volt: csendesebb, lassabb, de valahogy könnyebb is. Nagymama segített Rékával, én pedig végre befejezhettem az iskolát.

Most huszonhárom éves vagyok. Réka már majdnem felnőtt – még mindig sok segítségre van szüksége, de már együtt nevetünk esténként a vacsoraasztalnál.

Néha visszagondolok arra az éjszakára anyám halálos ágyánál. Vajon jól döntöttem? Fel kellett volna adnom mindent a saját álmaimért? Vagy tényleg ez az igazi szeretet?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig lehet bírni egyedül? Vajon tényleg minden áldozat megéri?