Meddig Tart a Türelem? Egy Anyós Vallomása a Családi Széthúzásról

– Zsófi, kérlek, csak ezt a pár tányért mosd el, én addig felsöpröm a nappalit – mondtam halkan, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A hangomban ott bujkált a fáradtság és a remény, hogy talán most végre együttműködünk. De Zsófi csak rám nézett, szemeiben valami megmagyarázhatatlan hidegség csillant.

– Nem az én dolgom – felelte kurtán, és visszafordult a telefonjához. A szívem összeszorult. Azt hittem, csak egy rossz napja van. De aznap valami végleg megváltozott.

Márk, a fiam, ott ült a kanapén, és úgy tett, mintha nem hallaná a köztünk feszülő csendet. Gergő, az unokám, épp a szőnyegen játszott kisautóival. Néztem őket, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját családomban.

Aznap este Márk odajött hozzám.

– Anya, kérlek, ne szólj bele mindenbe – mondta halkan. – Zsófi fáradt, sokat dolgozik. Nem kell mindent neked csinálni.

– De hát csak segíteni akartam – suttogtam vissza. – Ez mindig is így volt nálunk…

– Most már másképp van – vágott közbe Márk. A hangja kemény volt, idegen. Mintha nem is az én fiam lenne.

Azóta minden megváltozott. Egyre ritkábban hívtak át magukhoz. Ha mentem is, Zsófi mindig sietett valahová, Márk pedig folyton dolgozott. Gergőt alig láttam. A kisfiam – most már apa –, mintha falat húzott volna közénk.

Egyik este otthon ültem a régi fotelben, amit még az esküvőjükre vettem nekik. Néztem a családi képeket: Márk első napja az iskolában, Zsófi mosolyogva tartja Gergőt a karjában… Hol rontottam el? Miért lettem teher?

Egy vasárnap reggel mégis összeszedtem magam és elmentem hozzájuk. Kopogtam. Zsófi nyitott ajtót.

– Szia – mondtam bizonytalanul. – Hoztam friss pogácsát.

– Köszi – felelte hűvösen. – Márk nincs itthon, Gergő alszik.

Ott álltam az ajtóban, pogácsával a kezemben, és úgy éreztem magam, mint egy koldus.

– Bejöhetek? – kérdeztem halkan.

– Most nem alkalmas – mondta Zsófi, és becsukta az ajtót.

Hazafelé menet sírtam. Az utcán sétáltam végig a panelházak között, ahol annyi évig éltem boldogan Márkkal és az apjával. Most egyedül vagyok. Azóta sem hívtak vissza.

A barátnőm, Ilona próbált vigasztalni.

– Ne vedd magadra! A mai fiatalok mások…

De én tudom: valamit elrontottam. Talán túl sokat akartam segíteni. Talán túl sokszor szóltam bele abba, hogyan nevelik Gergőt vagy hogyan vezetik a háztartást. De hát csak jót akartam!

A karácsony közeledtével újra próbálkoztam. Vettem Gergőnek egy nagy doboz legót, Márknak egy szép inget, Zsófinak egy parfümöt. Felhívtam őket.

– Szeretnélek meghívni benneteket vacsorára – mondtam remegő hangon.

– Majd meglátjuk – felelte Márk.

Aznap este nem jöttek el. Egyedül ültem az ünnepi asztalnál, néztem az üres székeket. A csend hangosabb volt minden szónál.

Tavasszal találkoztam Gergővel az óvodánál véletlenül. Odaszaladt hozzám.

– Mama! – kiáltotta boldogan.

Zsófi gyorsan utána lépett.

– Gergő, gyere! – szólt rá élesen.

A kisfiam rám nézett nagy barna szemeivel.

– Mikor jössz hozzánk játszani? – kérdezte halkan.

Zsófi nem válaszolt helyettem. Megfogta Gergő kezét és elindultak. Ott álltam az óvoda előtt, és úgy éreztem: elveszítettem mindent.

Azóta csak reménykedem. Néha felhívom Márkot, de legtöbbször nem veszi fel. Ha mégis beszélünk, röviden válaszol. Zsófi hangját már hónapok óta nem hallottam.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: hol rontottam el? Miért lettem teher azoknak, akiket a legjobban szeretek? És vajon lehet-e még valaha újra családunk?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tart a türelem egy anyának?”