Meddig Tart Egy Anya Szeretete?

– Anya, most tényleg erről kell beszélni? – kérdezte Zsófi a telefonban, hangjában türelmetlenség csengett.

A konyhaasztalnál ültem, előttem egy csésze kihűlt tea, a kezem remegett. A falióra minden percet hangosan ütött, mintha csak emlékeztetni akarna: mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára együtt ültünk itt mindannyian.

– Csak szerettem volna hallani a hangodat – suttogtam. – Olyan régen beszéltünk hosszabban.

Zsófi sóhajtott. – Tudod, mennyi dolgom van. A gyerekek, a munka… Majd hívlak, jó? Most mennem kell.

A vonal megszakadt. A csend szinte fájt. Az ablakon túl hópelyhek hullottak a kertre, ahol valaha hógolyóztunk, hóembert építettünk. Most csak a csendes fehérség borította mindazt, ami egykor élettel teli volt.

A legidősebb fiam, Gábor már tíz éve Németországban él. Azóta nem láttam. Eleinte még írt leveleket, küldött képeket az unokákról, de az utóbbi években már csak karácsonyi üdvözlet érkezik tőle. Minden levelet eltettem egy dobozba. Néha előveszem őket, végigsimítok a papíron, mintha így közelebb kerülhetnék hozzá.

A legkisebb lányom, Eszter is ritkán jelentkezik. Ő Budapesten él, de mindig azt mondja: „Anya, olyan messze van Szeged!” Pedig két óra vonattal. Régen minden hétvégén hazajött. Most már csak néha ír egy üzenetet: „Jól vagyok. Szeretlek.”

A férjem, Laci három éve halt meg. Azóta még üresebb lett a ház. Néha úgy érzem, csak a falak emlékeznek arra, hogy valaha itt nevetés volt, veszekedés, élet. Most csak én vagyok és az emlékek.

Egyik este elővettem Gábor első levelét: „Anya, ne haragudj, hogy így döntöttem. Tudom, fájdalmat okozok neked, de muszáj volt elmennem. Itt talán jobb lesz nekem.” Akkor haragudtam rá. Nem értettem, miért nem elég neki az itthoni élet. Most már csak azt érzem: bármit megadnék egy öleléséért.

A szomszédasszonyom, Marika néni gyakran átjön egy kis beszélgetésre.

– Ne búsulj annyit, Linda! – mondja mindig. – A gyerekek ilyenek. Felnőnek, elmennek. Nekem is csak akkor írnak az unokák, ha pénzt kérnek.

De én nem akarom elhinni, hogy ennyi lenne az egész. Hogy egy anya szeretete egyszer csak feleslegessé válik.

Egyik nap Eszter váratlanul felhívott.

– Anya, baj van – sírt a telefonban. – Elvesztettem a munkám.

Azonnal indultam Pestre. A vonaton végig azon gondolkodtam: vajon mit rontottam el? Miért nem tudnak a gyerekeim őszintén beszélni velem? Miért csak akkor keresnek, ha baj van?

Eszter lakásában rendetlenség volt és hideg. Átöleltem.

– Mindig itt vagyok neked – mondtam neki halkan.

Ő csak sírt és sírt. Akkor először éreztem hosszú idő után: talán mégis szükségük van rám.

Hazafelé menet Zsófi írt egy üzenetet: „Anya, bocsánat a múltkoriért. Szeretlek.” Gábor is küldött egy képet az unokákról: „Hiányzol.”

Aznap este elővettem a régi fényképalbumot. Néztem a képeket: Laci nevetve dobja fel Gábort a levegőbe; Eszter első napja az iskolában; Zsófi születésnapja a kertben. Minden kép mögött egy-egy történet, egy-egy elveszett pillanat.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam tovább olvasni a leveleket sem. Csak ültem ott a sötétben és arra gondoltam: vajon tényleg ennyire gyorsan elrepült az idő? Hogy lehet az, hogy mindazt, amit annyi szeretettel építettünk fel együtt, most már csak én őrzöm?

Másnap reggel Marika néni újra átjött.

– Linda, ne sírj már annyit! – mondta kedvesen. – Hívd fel őket! Mondd meg nekik, hogy hiányoznak!

De mit mondhatnék még? Hányszor mondtam már el nekik? Vajon meghallják-e még valaha igazán?

Este újra csörgött a telefon. Gábor volt az.

– Anya… – hallottam a hangján, hogy sír. – Sajnálom… Szeretném látni újra az otthont.

A szívem összeszorult. Talán még nincs minden veszve.

Most itt ülök újra a konyhaasztalnál. A tea kihűlt előttem. A falióra tovább ketyeg.

Vajon tényleg ennyire gyorsan elrepült az élet? És vajon lehet-e még újra fontosnak lenni azoknak, akikért mindent odaadtam?