„Megcsaltam a férjem, és nem bánom” – Egy hétköznapi nő vallomása a boldogság áráról

– Miért nem tudsz egyszerűen csak örülni annak, amid van? – kérdezte Gábor, miközben a kávéját keverte. A hangja fáradt volt, mintha már százszor feltette volna ezt a kérdést. Talán tényleg megtette. Én csak álltam a konyhapultnál, kezemben a fakanállal, és néztem, ahogy a tojásrántotta lassan megszilárdul a serpenyőben. A rádió halkan szólt a háttérben, valami régi Neoton dal ment, de én csak a saját szívverésemet hallottam.

Nem tudtam válaszolni. Mert hogyan mondhattam volna el neki, hogy minden reggel úgy ébredek, mintha valaki egy láthatatlan kötelet húzna a mellkasom köré? Hogy minden mosolyom mögött ott lapul egy csendes kétségbeesés? Hogy már nem vagyok önmagam, csak egy szerepet játszom ebben a tökéletesnek látszó életben?

A mi történetünk nem egy filmbe illő szenvedélyes románccal kezdődött. Gáborral az egyetemen ismerkedtünk meg, mindketten magyar szakosok voltunk. Ő volt az első férfi, aki igazán figyelt rám. A családom örült neki: „Rendes fiú, biztos egzisztenciával.” Hamar összeköltöztünk, majd jött az esküvő, aztán a lakáshitel, végül két gyerek – Zsófi és Marci. Mindenki azt mondta, irigylésre méltó életünk van.

De valahol útközben elveszítettem magam. A napjaim rutinná váltak: reggelente rohanás az iskolába, munkahelyre, délután bevásárlás, vacsorafőzés, mosás. Gábor késő estig dolgozott, amikor hazaért, már csak annyi ereje volt, hogy ledőljön a kanapéra és bámulja a tévét. Én pedig egyre gyakrabban ültem ki az erkélyre esténként, cigarettával a kezemben – pedig sosem dohányoztam igazán –, és néztem a sötét ablakokat.

Aztán jött András. A munkahelyemen új kolléga lett; csendes volt, de mindig mosolygott rám. Egyik nap együtt maradtunk bent túlórázni. A neonfények alatt beszélgetni kezdtünk – először csak munkáról, aztán minden másról is. Meglepett, mennyire könnyű vele beszélgetni. Mintha végre valaki meglátta volna azt az oldalamat is, amit már rég eltemettem magamban.

Nem voltak nagy gesztusok vagy titkos üzenetek. Egyik este azonban András megfogta a kezemet. Nem tiltakoztam. Az érintése egyszerre volt ijesztő és felszabadító. Tudtam, hogy amit teszek, azzal átlépek egy határt – de nem tudtam visszafordulni.

A viszonyunk nem volt szenvedélyes vagy viharos. Inkább csendes menedék volt mindkettőnknek. Egy-egy lopott óra egy kávézóban, néhány üzenet napközben. Nem terveztem semmit; csak élveztem azt az érzést, hogy újra élek.

A bűntudat persze ott motoszkált bennem. De amikor hazaértem Gáborhoz, és láttam a fáradt arcát, ahogy szó nélkül leül vacsorázni velem szemben – rájöttem, hogy már régóta két idegen él egymás mellett ebben a lakásban.

Egy este Gábor megtalálta az üzeneteimet Andrással. Nem kiabált; csak némán nézett rám hosszú percekig. Aznap éjjel külön aludtunk. Másnap reggel Zsófi kérdezte: „Anya, miért sírtál?” Nem tudtam mit mondani neki.

A következő hetek pokoliak voltak. Gábor próbált beszélgetni velem – haraggal, könnyekkel, könyörgéssel –, de én már nem tudtam visszamenni oda, ahol sosem voltam igazán boldog. Anyám azt mondta: „Egy anya nem teheti ezt meg a gyerekeivel.” A barátnőim közül többen elfordultak tőlem.

De én végre őszinte voltam magamhoz. Nem András miatt léptem félre – hanem mert már nem bírtam tovább élni egy olyan életet, ami csak kívülről tűnt tökéletesnek.

Most egyedül élek egy albérletben Zuglóban. Zsófit és Marcit minden második hétvégén látom. Gáborral már nem veszekszünk; inkább csendben elengedjük egymást. Néha még mindig fáj – főleg amikor este egyedül fekszem le aludni –, de már nem érzem azt a fullasztó ürességet.

Sokan elítélnek ezért. De én végre érzem: élek.

Vajon tényleg bűn az, ha valaki önmagát választja? Ti mit tennétek a helyemben?