„Megint elaludtál? Mikor lesz már kész a reggeli?” – Egy kapcsolat vége a magyar valóságban

„Megint elaludtál? Mikor lesz már kész a reggeli Leventének?” – harsogott a telefon hangszórójából anyósom, Ilona néni hangja, miközben még félig álomban feküdtem a kanapén. A nap első fényei beszűrődtek a redőny résein, de a szívemben sötétebb volt, mint valaha. Levente még horkolt mellettem, mintha semmi sem történt volna az elmúlt hónapokban. Én viszont már régóta nem aludtam igazán.

Felültem, és néztem a telefonom kijelzőjét. Egy újabb üzenet: „Ne felejtsd el kivasalni Levente ingét, ma fontos megbeszélése van!” A kezem remegett. Hányadik ilyen reggel ez már? Hányadik alkalommal érzem úgy, hogy nem vagyok más, csak egy cseléd ebben a lakásban?

Levente valaha más volt. Amikor megismerkedtünk az egyetemen, még együtt nevettünk a Margitszigeten, hajnalig beszélgettünk a Duna-parton. Akkor még azt hittem, hogy ő lesz az, akivel minden könnyebb lesz. De ahogy telt az idő, mintha minden szín eltűnt volna belőle. A munkája lett az első, én pedig csak egy kényelmes háttérzaj.

A családja mindig is fontosabb volt neki, mint én. Ilona néni mindenbe beleszólt: mit főzzek, hogyan öltözzek, mikor takarítsak. Egyik este, amikor Levente későn ért haza, azt mondta: „Anyám szerint túl sokat panaszkodsz. Miért nem tudsz egyszerűen boldog lenni?” Akkor éreztem először, hogy valami végleg eltört bennem.

A barátnőim már hónapok óta mondogatták: „Zsófi, ez így nem mehet tovább! Nem vagy te házvezetőnő!” De én mindig mentegettem Leventét. „Majd jobb lesz” – ismételgettem magamnak. De nem lett jobb. Egyre rosszabb lett.

Az utolsó csepp az volt, amikor egy vasárnap reggel Levente anyja beállított hozzánk kulccsal – amit soha nem adtam neki oda szívesen –, és szó nélkül elkezdte átrendezni a nappalit. „Ez így sokkal praktikusabb lesz!” – mondta mosolyogva. Én csak álltam ott pizsamában, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

Aznap este Leventével összevesztünk. „Miért nem állsz ki mellettem? Ez a mi lakásunk!” – kiabáltam könnyes szemmel.
– Ne csinálj jelenetet! Anyám csak segíteni akar – vágta rá fáradtan.
– Segíteni? Neked vagy nekem? Mert én már nem érzem magam jól itt!
– Ha nem tetszik, elmehetsz – mondta halkan.

Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt minden. Másnap reggel felkeltem, és elkezdtem pakolni. Két táskába belefért az egész életem: néhány ruha, pár könyv, a nagymamám fényképe és egy régi napló. Levente még aludt. Nem akartam felébreszteni. Tudtam, hogy ha most nem lépek, soha nem fogok tudni újrakezdeni.

Ahogy kiléptem az ajtón, Ilona néni pont akkor jött fel a lépcsőn.
– Hová mész ilyen korán? – kérdezte gyanakvóan.
– Elmegyek – válaszoltam halkan. – Magamért.
– Ne butáskodj! Leventének szüksége van rád!
– És nekem? Nekem ki segít? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Az utcán hideg szél fújt, de valahogy mégis könnyebbnek éreztem magam. A villamoson ülve néztem az embereket: mindenkinek megvan a maga keresztje. Vajon hány nő ül most így egy villamoson Budapesten vagy Debrecenben? Hányan érzik azt, hogy elvesztek önmagukban?

Az első napok nehezek voltak. Az albérletben hideg volt és üres minden. A barátnőim próbáltak segíteni: „Gyere át vacsorára!”, „Ne maradj egyedül!” De én mégis egyedül akartam lenni. Meg kellett tanulnom újra szeretni magamat.

Egy este felhívott Levente.
– Visszajössz? Anyám is azt mondja, hogy túlreagáltad.
– Nem megyek vissza – mondtam ki végre hangosan. – Most először érzem azt, hogy élek.
– De hát… mihez kezdesz nélkülem?
– Majd kitalálom – suttogtam.

Azóta eltelt fél év. Még mindig vannak nehéz napjaim. Néha hiányzik Levente régi arca, néha még mindig keresem magamban a hibát. De amikor reggelente felkelek, és senki nem mondja meg, mit csináljak vagy hogyan öltözzek, akkor tudom: jó döntést hoztam.

Vajon hányan élnek még mindig úgy, hogy minden napjukat mások elvárásai irányítják? És vajon mikor lesznek elég bátrak ahhoz, hogy kilépjenek ebből az árnyékból?