Menyem, aki nem illett közénk – Egy család drámája két szobában és egy konyhában

– Nem hiszem el, hogy ezt most is nekem kell megcsinálnom! – csattant fel Anna, a menyem, miközben a mosogatóról csöpögő vizet törölte fel a konyhapadlóról. A hangja élesen hasított bele a vasárnap délután csendjébe, amikor már mindenki jóllakottan ült az asztalnál, csak én álltam még a tűzhely mellett, a maradék pörköltet szedve dobozba.

A fiam, Gábor, zavartan nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg a helyzetet. Az unokám, Marci, a telefonját nyomkodta, mintha semmi sem történne. A férjem, Laci bácsi, csak halkan morogta: – Régen ilyet nem engedtek volna meg maguknak a fiatalok.

De Anna nem hagyta annyiban. – Ilona néni, miért van az, hogy mindig csak mi nők dolgozunk? Gábor is itt ül egész nap, Laci bácsi is. Miért természetes, hogy nekünk kell mindent elvégezni?

A szívem összeszorult. Hirtelen visszarepültem az időben: anyám hangját hallottam, ahogy rám parancsolt, hogy segítsek neki főzni, míg apám az újságot olvasta. Akkor nem kérdeztem semmit. Így volt rendjén. De most… most minden más.

– Ez így szokás nálunk – mondtam halkan, de Anna csak megrázta a fejét.

– De miért? – kérdezte újra, és a hangjában ott volt minden düh és csalódottság.

A feszültség tapinthatóvá vált. Gábor végül megszólalt: – Anyu, talán tényleg igazuk van. Lehetne másképp is.

Mintha pofon vágtak volna. A fiam, aki mindig mellettem állt, most ellene mond nekem? Éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat, de nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak. Nem előttük.

Anna letette a törlőkendőt és leült velem szemben. – Ilona néni, én nem akarom bántani magát. De szeretném, ha mindannyian egyenlőek lennénk ebben a házban. Nem akarok úgy élni, mint az anyám vagy a nagyanyám. Szeretném, ha Gábor is részt venne a házimunkában.

Laci bácsi felhorkant: – Ez már nem az én világom.

– De ez már az enyém! – vágta rá Anna.

A csend hosszúra nyúlt. A falióra kattogása szinte fülsiketítő volt. Végül én törtem meg:

– Tudod, Anna, én egész életemben azt tanultam, hogy a nő dolga a háztartás. Anyám is ezt mondta. Soha nem kérdőjeleztem meg. Most meg azt érzem, hogy mindent rosszul csináltam…

Anna megszorította a kezemet. – Nem csinált semmit rosszul. Csak most más időket élünk.

Aznap este alig aludtam valamit. A gondolatok kavarogtak bennem: vajon tényleg lehetne másképp? Vajon tényleg igazságtalan voltam Gáborral? És mi lesz most velünk?

Másnap reggel Gábor jött oda hozzám a konyhában.

– Anya… ne haragudj Annára. Csak szeretné, ha mindenki jól érezné magát itt. Én is segíteni akarok neked.

Ránéztem a fiamra, és először láttam benne azt a férfit, akivé vált – nem csak az én kisfiamat.

– Jól van – sóhajtottam –, próbáljuk meg együtt.

Az első közös takarítás nehézkesen ment. Laci bácsi duzzogott, Marci csak fél szemmel figyelte az eseményeket, de Anna mosolygott rám biztatóan. És amikor Gábor először törölte le az asztalt vacsora után, valami megváltozott bennem.

De nem múlt el minden feszültség. Egy este Laci bácsi rám förmedt:

– Ilona! Hova jut ez a világ? A férfiak mosogatnak? Mit gondolnak majd rólunk a szomszédok?

– Talán azt gondolják majd – válaszoltam halkan –, hogy nálunk mindenki számít.

A következő hetekben lassan kialakult egy új rend. Néha még mindig összekaptunk Annával apróságokon: hogyan kell főzni a lecsót, ki viszi le a szemetet. De már nem volt bennem harag. Inkább kíváncsiság.

Egy vasárnap délután Anna odajött hozzám főzés közben:

– Ilona néni… köszönöm, hogy próbálkozik velünk.

Elmosolyodtam. – Én is tanulok maguktól.

Most már tudom: nem attól lesz valaki jó anya vagy jó feleség, hogy mindent egyedül csinál. Hanem attól, hogy képes változni és elfogadni az újat.

Néha még mindig félek: vajon elveszítem-e Gábort vagy Annát emiatt az egész miatt? De aztán eszembe jut: talán pont ez hoz minket közelebb egymáshoz.

Ti mit gondoltok? Lehet-e igazán egyenlőség egy magyar családban? Vagy örökre cipeljük magunkkal a régi mintákat?