Micsoda szégyentelen rokonaitok vannak! – Egy vasárnapi ebéd, ami mindent megváltoztatott

– Hát ezt nézd meg, Zsuzsa! – csattant fel hangosan az anyósom, miközben a húsleves gőze szinte elhomályosította a szemüvegét. – A te fiad már megint nem tud rendesen ülni az asztalnál! Mit tanítasz ezeknek a gyerekeknek?

A kanál megállt a kezemben. A két fiam, Marci és Bence, egymás mellett ültek, Marci épp egy viccet suttogott az öccsének, mire Bence elnevette magát. Nem voltak hangosak, csak gyerekek. De az asztal körül ülő rokonok – főleg a férjem nővére, Ágnes és az anyósom, Ilona – úgy néztek rájuk, mintha valami bűnt követtek volna el.

– Szerintem csak örülnek, hogy együtt lehetünk – próbáltam mosolyogni, de a hangom bizonytalanul csengett. A férjem, Gábor, csak a tányérját bámulta, mintha semmit sem hallana.

– Régen ilyet nem engedtünk meg! – szólt közbe Ágnes, és szúrós pillantást vetett rám. – Miért nem tudod fegyelmezni őket? Az én lányom sosem viselkedne így.

A gyomrom összeszorult. Tudtam, hogy Ágnes lánya, Lilla mindig csendben ül, szinte mozdulatlanul. De Lilla sosem nevetett igazán. Az én fiaim viszont éltek, játszottak, kérdeztek. És most úgy éreztem, mintha ezért szégyenkeznem kellene.

– Marci, Bence, kérlek, egy kicsit halkabban – szóltam halkan. Marci lehajtotta a fejét, Bence ajka remegett.

– Látod? – fordult Ilona Gáborhoz. – Ezért mondtam mindig is, hogy Zsuzsa túl engedékeny. A gyerekeknek rend kell! Ha így folytatjátok, semmi nem lesz belőlük.

Gábor végre felnézett. Egy pillanatra azt hittem, kiáll mellettem. De csak vállat vont.

– Majd megtanulják – mondta fásultan.

A szívem összeszorult. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen helyzetbe kerültem Gábor családjával. De most valami eltört bennem. Láttam a fiaim szemében a szégyent és a zavart. Láttam, ahogy Marci próbálja visszatartani a könnyeit.

– Elég volt! – mondtam hirtelen. A hangom élesen hasított végig az asztalon. Mindenki rám nézett.

– Nem fogom hagyni, hogy megalázzátok a gyerekeimet csak azért, mert másképp neveljük őket! Ők boldogok, kíváncsiak és szeretetteljesek. Nem fogom elvenni tőlük ezt csak azért, mert ti mást vártok el!

Ilona arca elvörösödött.

– Hogy beszélsz te velem? A saját anyósoddal? – sziszegte.

– Úgy beszélek veled, mint egy anya, aki védi a gyerekeit – feleltem remegő hangon.

Ágnes felállt.

– Ha nem tetszik itt neked, akkor nem muszáj jönni! – mondta gúnyosan.

Gábor némán ült továbbra is. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Azt vártam volna tőle, hogy mellém álljon. De csak lesütötte a szemét.

– Gyertek, fiúk! – szóltam halkan Marcira és Bencére. Felálltunk az asztaltól. A kabátokat gyorsan magunkra kaptuk. Az ajtóban még visszanéztem.

– Sajnálom, hogy így alakult – mondtam halkan. – De nekem a gyerekeim boldogsága mindennél fontosabb.

Aznap este otthon csend volt. Marci odabújt hozzám.

– Anya… haragszol ránk? – kérdezte félénken.

– Dehogy haragszom! – öleltem magamhoz őket. – Nagyon büszke vagyok rátok.

Gábor később jött haza. Nem szólt semmit. Napokig kerülte a témát. Végül egy este megszólalt:

– Anyámék azt mondták, amíg nem kérsz bocsánatot, ne menjünk hozzájuk.

Felsóhajtottam.

– És te mit gondolsz erről?

Gábor vállat vont.

– Nem akarok veszekedni…

Akkor értettem meg igazán: egyedül vagyok ebben a harcban. De mégis úgy éreztem, helyesen cselekedtem. A fiaimnak szükségük van arra, hogy valaki kiálljon értük.

Azóta nem járunk Gábor családjához. A kapcsolat megfagyott közöttünk. Néha elbizonytalanodom: vajon túl kemény voltam? Vajon tényleg jobb így nekik? Vagy csak magamat védtem?

De amikor látom Marci és Bence felszabadult mosolyát, amikor együtt játszunk vagy beszélgetünk vacsora közben, tudom: nem hagyhattam őket cserben.

Néha mégis felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg helyesen döntöttem? Lehet-e egy anya túlzottan védelmező? Vagy éppen ez az igazi szeretet?