Miért Csak Virsli Van az Asztalon? – Egy Üres Fészek Drámája

– Miért csak virsli van az asztalon? – kérdezte Lajos, miközben leült a konyhaasztalhoz, és a hangjában ott csengett az a régi, jól ismert ingerültség. A tányérjára nézett, mintha valami szentségtörést követtem volna el. A villám megállt a kezében, én pedig csak álltam ott, a konyharuhát gyűrögetve.

– Mert… – kezdtem, de a hangom elakadt. Mert minek főzzek húslevest, rántott húst, krumplipürét, ha már senki sem ül körülöttünk az asztalnál? Mert minek süssek bejglit, ha már nem hallom a gyerekek zsivaját, ahogy versengenek az utolsó szeletért? Mert már csak ketten vagyunk, Lajos. Csak ketten.

Ő nem értette. Vagy nem akarta érteni. Az utóbbi időben egyre gyakrabban veszekedtünk apróságokon. Hogy ki felejtette el levinni a szemetet, ki hagyta nyitva a hűtőt, ki nem szólt vissza a gyerekeknek időben. De valójában egyikünk sem ezek miatt volt dühös. Hanem azért, mert üres lett a ház. A csend néha olyan hangos volt, hogy szinte fájt.

– Régen nem így volt – morogta Lajos, és beletúrt az őszülő hajába. – Régen mindig volt rendes ebéd. Most meg… virsli.

– Régen voltak gyerekek is – vágtam vissza halkan, de éreztem, hogy a szemem sarkában gyűlik a könny. Nem akartam sírni előtte. Nem akartam gyengének látszani.

A falióra kattogása töltötte be a szobát. Az ablakon túl játszottak a szomszéd gyerekek; hallottam a nevetésüket. Eszembe jutott, amikor Anna és Gergő még itthon voltak. Anna mindig segített teríteni, Gergő meg titokban csipegette a süteményt. Most mindketten máshol élnek. Anna Szentendrén, Gergő Debrecenben. Ritkán jönnek haza. Ünnepekkor talán.

– Hívd fel Annát – mondta Lajos hirtelen. – Kérdezd meg, mikor jönnek.

– Tegnap beszéltem vele – feleltem fáradtan. – Dolgozik, a gyerekek betegek. Nem tudnak most jönni.

Lajos csak bólintott. Láttam rajta, hogy ő is hiányolja őket, de nem tudja kimondani. A férfiak nem beszélnek az érzéseikről – legalábbis az én férjem nem.

Aztán egyszer csak felállt az asztaltól.

– Elmegyek sétálni – mondta kurtán.

Néztem utána az ablakból, ahogy lassan végigballagott az utcán. Olyan öregnek tűnt hirtelen. Olyan magányosnak.

Én pedig ott maradtam a konyhában, egyedül a gondolataimmal és a kihűlt virslivel.

Este aztán csendben ültünk egymás mellett a tévé előtt. Egy régi magyar filmet néztünk, amit még fiatalon szerettünk együtt. De most egyikünket sem kötötte le igazán.

– Emlékszel, amikor Annáék még kicsik voltak? – kérdeztem halkan.

– Emlékszem – felelte Lajos, és először láttam könnyet a szemében.

– Hiányoznak – mondtam ki végül azt, amit mindketten éreztünk.

– Nekem is – suttogta.

Aznap este először öleltük meg egymást hónapok óta igazán. Nem oldott meg semmit, de legalább közelebb hozott minket egy kicsit.

Másnap reggel Lajos korábban kelt fel nálam. Mire lementem a konyhába, már főtt a kávé és pirítós illata lengte be a lakást.

– Ma csinálok neked rántottát – mondta mosolyogva.

Elnevettem magam.

– Akkor én meg sütök palacsintát hétvégén – válaszoltam.

Talán nem lesz már soha olyan, mint régen volt. Talán sosem lesz újra zsúfolt az asztalunk ünnepekkor. De talán megtanulhatunk ketten is boldogok lenni ebben az üres házban.

Néha azon gondolkodom: vajon más családok is így érzik magukat? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak ennyi marad az életből, ha felnőnek a gyerekek?