Miért én törődjek vele most? Ismerjétek meg Andrást, az aranyfiút – Egy elfeledett lány vallomása

– Miért nem tudsz olyan lenni, mint András? – csattant fel anyám hangja, miközben a vasárnapi húslevest kanalaztam. A kanál megállt a levegőben, és hirtelen mindenki rám nézett az asztalnál. Apám zavartan köhintett, András pedig csak mosolygott, mintha ez a mondat a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Gyerekkorom óta így ment ez. András volt az aranyfiú: kitűnő tanuló, focicsapat kapitánya, minden tanár kedvence. Én pedig… hát, én voltam a csendes lány, aki szeretett rajzolni, de sosem volt elég hangos vagy elég ügyes ahhoz, hogy észrevegyék. Anyám mindig azt mondta: „Andrásból még valaki lesz.” Rólam sosem beszélt így.

Most harmincéves vagyok. Egyedül élek egy kis albérletben Zuglóban, grafikus vagyok egy reklámügynökségnél. A családi ebédek ritkák lettek, de amikor összejövünk, minden ugyanúgy zajlik. Anyám még mindig Andrást dicséri: „Képzeljétek, András előléptetést kapott! És milyen szép menyasszonya van!” Én csak mosolygok ilyenkor, de belül ordítani tudnék.

Aztán egy nap csörgött a telefonom. Apám hívott: – Zsuzsa rosszul lett. Kórházban van. Rákot diagnosztizáltak nála.

Az első gondolatom az volt: „Most mi lesz?” A második: „Vajon most is András lesz a hős?”

A kórházban anyám ágyánál ültem. Sápadt volt, fáradt, de amikor meglátott, halványan elmosolyodott. – Jaj, Eszterkém, örülök, hogy itt vagy.

Eszterkém. Gyerekkoromban így hívott néha. De már rég nem mondta ezt.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem halkan.

– Fáradt vagyok. De tudod, András minden nap bejön hozzám. Olyan jó fiú…

Összeszorult a torkom. Megint ő. Mindig ő.

A családunkban sosem beszéltünk az érzésekről. Ha sírtam, anyám azt mondta: „Ne hisztizz!” Ha örültem valaminek, legyintett: „Majd meglátjuk.” Egyedül apám próbált néha közelebb kerülni hozzám – egyszer elvitt biciklizni a Városligetbe –, de ő is inkább Andrással foglalkozott.

Most viszont mindenki tőlem várja a megoldást. Apám már idős és beteges, András elfoglalt – fontos munkahelye van, esküvőt szervez –, így rám maradna anyám ápolása.

Egy este András felhívott:
– Eszter, beszélnünk kellene anyáról. Tudod, nekem most nagyon sok dolgom van a munkahelyen és az esküvővel is… Nem tudnád te vállalni inkább?

– Miért pont én? – kérdeztem halkan.

– Hát… te vagy a lány. És amúgy is… te jobban ráérsz.

Letettem a telefont és sírtam. Harminc év fájdalma tört rám egyszerre: mindig én vagyok az utolsó. Mindig én vagyok az, akinek alkalmazkodnia kell.

Másnap bementem anyámhoz. Leültem mellé és csak néztem őt hosszú percekig. Ő is rám nézett.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Sosem éreztem igazán azt, hogy fontos vagyok neked.

Anyám szeme megtelt könnyel.

– Sajnálom… Talán túl sokat vártam tőled. Mindig azt akartam, hogy erős legyél.

– De miért kellett mindig összehasonlítani minket? Miért volt András mindig jobb?

– Nem volt jobb… Csak más volt. Te csendesebb voltál… nehezebben értettelek meg.

Nem tudtam mit mondani erre. Csak ültem ott és próbáltam megérteni őt – és magamat is.

Azóta minden nap küzdök magammal: menjek-e hozzá segíteni? Megérdemli-e a törődésemet? Vagy végre gondolhatok magamra is?

A családunkban sosem beszéltünk arról, hogy mit érzünk igazán. Most viszont úgy érzem, muszáj kimondanom: fáj, hogy mindig háttérbe szorultam. Fáj, hogy most is csak azért kellek, mert más nem ér rá.

De vajon lehet-e megbocsátani ennyi év után? Lehet-e újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg nekem kellene most mindent félretennem és gondoskodnom róla? Vagy végre jogom van magamat választani?