„Miért én vagyok a hibás?” – Egy testvér árnyékában felnőni Magyarországon

„Te önző, hálátlan lány! Remélem, egyszer majd te is megtapasztalod, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz!” – olvasom újra és újra a telefonom kijelzőjén az üzenetet, amit anyám küldött. Már megint új számról ír, miután az előzőt letiltottam. A szívem összeszorul, a kezem remeg. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor kívánta rám a legrosszabbat az, akitől a legtöbb szeretetet vártam volna?

Gyerekkoromban mindig csendben kellett maradnom, amikor az öcsém, Gergő, beteg lett. Ő volt a család szeme fénye – mindenki körülötte forgott. Én csak ott voltam, mint egy árnyék. Ha véletlenül hangosabban nevettem, anyám rám szólt: „Csönd legyen, Gergő pihen!” Ha rossz jegyet hoztam haza, csak legyintett: „Nincs most időd ilyenekre, inkább segíts Gergőnek!”

Egyik este, amikor 16 éves voltam, hallottam, ahogy anyám sír a konyhában. Apám próbálta vigasztalni: „Majd jobb lesz, Zsuzsa. Majd mindketten segítenek.” De én tudtam, hogy ez nem igaz. Gergő mindig is különleges bánásmódot kapott. Én csak egy voltam a sok közül.

A gimnáziumban próbáltam kitörni ebből az árnyékból. Jelentkeztem színjátszó körbe, de anyám csak ennyit mondott: „Minek neked ilyen hülyeség? Inkább itthon lennél többet.” Egyik este, amikor hazaértem egy próbáról, Gergő rosszul lett. Anyám rám förmedt: „Hol voltál? Ha itthon vagy, talán észreveszed időben! Miért nem tudsz egyszer az életben felelősséget vállalni?”

A szobámba menekültem, és sírtam. Azt kívántam, bárcsak ne lennék látható. Bárcsak ne lennék ott.

Az érettségi után eldöntöttem: elmegyek Pestre tanulni. Felvettek az ELTE-re magyar szakra. Amikor ezt bejelentettem otthon, anyám csak annyit mondott: „És ki fog segíteni Gergőnek? Te csak magadra gondolsz.” Apám csendben maradt. Aznap este először éreztem azt, hogy tényleg egyedül vagyok.

Az első év nehéz volt. Hiányzott a megszokott környezet, de végre szabadnak éreztem magam. Új barátaim lettek – Eszter és András –, akik sosem kérdezték meg, hogy miért nem vagyok otthon többet. Egyik este Eszterrel sétáltunk a Margitszigeten.

– Miért nem beszélsz soha a családodról? – kérdezte halkan.

– Mert nem tudok róluk jót mondani – válaszoltam.

– Minden családban vannak problémák.

– De nem minden anya kívánja a saját lányának a halálát – mondtam ki először hangosan azt, amit addig csak magamban forgattam.

Eszter átölelt. Akkor először éreztem azt, hogy valaki tényleg meghallgat.

Azóta eltelt három év. Anyám azóta is rendszeresen ír – újabb és újabb számokról –, hogy milyen szörnyű ember vagyok. Néha azt kívánom, bárcsak egyszer bocsánatot kérne. Bárcsak egyszer azt mondaná: „Sajnálom.” De helyette csak vádaskodik.

Gergővel ritkán beszélek. Ő mindig csendes volt, sosem kért tőlem semmit. Egyszer felhívott:

– Szia, Nóri! Csak azt akartam mondani… hiányzol.

– Te is hiányzol – suttogtam.

– Ne haragudj anyára… ő csak fél.

– Tudom – válaszoltam –, de én is félek.

Letettük. Sírtam utána sokáig.

Most itt ülök a kis albérletemben Zuglóban, és nézem a telefonomat. Megint üzenet jött egy ismeretlen számról: „Remélem, egyszer majd rájössz, mit tettél.”

Felnézek az ablakon át a szürke budapesti égboltra. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak egy bűnbak kellett valakinek? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet valaha megbocsátani annak, aki sosem kér bocsánatot?