„Miért maradtál, Gábor?” – Egy házasság határán
– Gábor, kérlek, mondd el, miért nem jössz velem! – a hangom remegett, ahogy az előszobában álltam, körülöttem félig pakolt dobozok, a kulcs a kezemben. Az új lakás kulcsa. A mi közös életünk kulcsa. Gábor a kanapén ült, lehajtott fejjel, mintha a padlón keresné a választ.
– Nem tudom, Zsófi – suttogta. – Egyszerűen nem érzem késznek magam erre. Anyámnak is szüksége van rám…
A szívem összeszorult. Hónapok óta terveztük ezt a költözést. Minden este arról beszélgettünk, hogyan rendezzük be a nappalit, milyen színű függönyt vegyünk a hálóba. Most pedig itt állok, és Gábor inkább az anyjánál marad.
Az anyósom, Ilona néni mindig is erős egyéniség volt. Már az első pillanattól éreztem, hogy nehezen engedi el a fiát. De sosem gondoltam volna, hogy ennyire. Az utolsó héten egyre többet járt át hozzánk, mindenbe beleszólt: „Zsófikám, biztos jó ötlet ez a költözés? Gábor nem szereti a változásokat.” Vagy: „Nálam mindig van helyetek, minek az a nagy függetlenség?”
De én hittem abban, hogy Gábor velem tart. Hogy együtt kezdünk új életet. Most viszont egyedül álltam az előszobában, és a csend szinte fájt.
– Sajnálom – mondta halkan Gábor. – Nem tudom ezt most megtenni.
– És én? – kérdeztem. – Én nem számítok?
Gábor csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, amikbe valaha annyira beleszerettem. De most csak bizonytalanságot láttam bennük.
Aznap este egyedül mentem át az új lakásba. A dobozokat letettem a nappali közepére, és csak ültem a földön. A telefon néma maradt. Gábor nem hívott.
Másnap reggel anyám hívott fel.
– Mi történt, kicsim? Minden rendben?
Próbáltam erősnek tűnni.
– Persze, anya. Csak… Gábor mégsem jött velem.
Anyám hangja elcsuklott.
– Tudtam, hogy Ilona néni nem fogja könnyen elengedni… De te fontosabb vagy magadnak, mint hogy mások döntsenek helyetted!
A napok teltek. Gábor nem keresett. Én pedig minden reggel abban reménykedtem, hogy egyszer csak megjelenik az ajtóban egy csokor virággal és bocsánatkéréssel. De csak a csend jött.
Egy héttel később úgy döntöttem, átmegyek Ilona nénihez. Tudnom kellett az igazat.
Az ajtót Ilona néni nyitotta ki.
– Zsófikám! Hát te? – meglepettség és valami furcsa elégedettség villant át az arcán.
– Beszélni szeretnék Gáborral – mondtam határozottan.
Gábor a gyerekkori szobájában ült, az ágyon kuporogva.
– Miért maradtál itt? – kérdeztem tőle halkan.
– Anyám… annyira egyedül van mióta apám meghalt – kezdte Gábor. – És… félek attól is, hogy ha elköltözöm tőle, akkor végleg elveszítem őt. De félek attól is, hogy ha veled megyek, akkor téged veszítlek el.
– Nem kell választanod kettőnk között! – fakadtam ki. – De ha mindig csak az anyádnak akarsz megfelelni, akkor sosem lesz saját életünk!
Ilona néni ekkor lépett be a szobába.
– Zsófikám, én csak azt akarom, hogy Gábor boldog legyen…
– És én? – néztem rá dühösen. – Nekem nincs jogom boldognak lenni?
A feszültség tapintható volt. Gábor csak ült némán, mintha két világ között rekedt volna.
Aznap este visszamentem az üres lakásba. A falak visszhangozták a gondolataimat: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak szeretném végre megélni azt az életet, amit együtt terveztünk?
A következő hetekben próbáltam újraépíteni magam. Dolgoztam, találkoztam barátokkal, de minden este hiányzott Gábor. Egyik nap azonban kaptam tőle egy üzenetet: „Beszélhetnénk?”
Találkoztunk egy kávézóban. Gábor fáradtnak tűnt.
– Sajnálom, Zsófi – mondta halkan. – Nem tudtam dönteni… Félek mindkét úttól.
– Én is félek – vallottam be. – De ha mindig csak félünk, sosem lesz saját életünk.
Hosszú csend következett.
– Szeretlek – mondta végül Gábor. – De nem tudom elengedni anyámat.
A könnyeim kibuggyantak.
– Akkor talán most tényleg külön kell folytatnunk…
Hazamentem az üres lakásba. Leültem az ablak elé és néztem a várost. Vajon hány nő ül most így Budapesten? Hányan várják azt a férfit, aki sosem jön el?
Most itt vagyok, egyedül egy új élet küszöbén. Vajon jól döntöttem? Vagy harcolnom kellett volna még érte? Ti mit tennétek a helyemben?