„Miért mindig nekem kell lemondanom?” – Egy apaságba csomagolt csendes harc története

– Nem értem, miért mindig nekem kell lemondanom! – kiáltottam Eszterre, miközben a kiságy mellett álltam, és a hat hónapos kislányunk, Lili sírását próbáltam csillapítani. A hangom remegett, a kezem ökölbe szorult. Eszter a konyhaajtóban állt, karba tett kézzel, arcán fáradt, szinte közönyös kifejezés.

– Mert te vagy az apa, Gábor. Neked könnyebb visszamenni dolgozni. Nekem… nekem csak ez maradt – mondta halkan, de minden szava súlyként nehezedett rám.

Az utóbbi hónapokban egyre többször éreztem magam idegennek a saját otthonomban. A munkahelyemen mindenki gratulált az apasághoz, de senki sem kérdezte meg, hogy bírom. Otthon pedig Eszter egyre zárkózottabb lett. A napjai egybefolytak: pelenkázás, etetés, altatás, mosás. Néha úgy tűnt, mintha már nem is engem látna bennem, csak egy segédmunkást, aki néha kiviszi a szemetet vagy elhozza a gyógyszertárból a popsikrémet.

Egy este, amikor Lili végre elaludt, leültem Eszter mellé a kanapéra. Próbáltam beszélgetni vele.

– Szerinted… nem lehetne, hogy egy hétig én maradok itthon Lilivel? Te pedig elmész dolgozni? – kérdeztem félve.

Eszter rám nézett, mintha pofont adtam volna neki.

– Szerinted ez ilyen egyszerű? Hogy csak cserélünk? Nem érted, hogy én már nem tudok visszamenni? Hogy mindenki azt várja tőlem, hogy boldog legyek itthon? – hangja elcsuklott.

– Én sem vagyok boldog! – vágtam rá túl gyorsan. – Azt érzem, hogy elveszítelek. Hogy már nem is beszélgetünk. Csak túlélünk.

Csend lett. A hűtő zúgása töltötte be a szobát.

Másnap reggel Eszter szó nélkül felöltözött, és azt mondta: „Ma te maradsz Lilivel.” Elment. Ott maradtam a gyerekkel és a félelmeimmel. Az első óra könnyű volt – játszottunk, énekeltünk. Aztán Lili sírni kezdett. Nem tudtam, mi baja. Próbáltam etetni, pelenkázni, ringatni. Semmi sem segített. Közben csörgött a telefonom: anyám hívott.

– Gábor, minden rendben? – kérdezte aggódva.

– Persze, anya… csak egy kicsit nehéz – hebegtem.

– Hát igen, az anyaság nem könnyű – mondta nevetve.

Majdnem rávágtam: „De én apa vagyok!” De lenyeltem a szavakat.

Délutánra már úgy éreztem magam, mint egy roncs. Lili végre elaludt a karomban. Néztem az arcát, és azon gondolkodtam: vajon Eszter minden nap ezt éli át? Vajon tényleg ennyire magányos?

Este Eszter fáradtan ért haza. Nem szólt semmit, csak leült mellém.

– Sajnálom – mondtam halkan. – Azt hittem, könnyebb lesz.

– Én is sajnálom – felelte. – Néha úgy érzem, senki sem érti meg, mennyire nehéz ez az egész.

Napokig kerültük egymást. A feszültség tapintható volt. Anyám is megérezte: „Mi van veletek? Régen olyan jó páros voltatok…”

Egy vasárnap délután Eszter anyja jött át segíteni. Amint belépett, rögtön kritizálni kezdte Esztert:

– Már megint nincs rend? Miért nem alszik még a gyerek? Régen mi mindent meg tudtunk oldani…

Eszter lehajtotta a fejét. Láttam rajta: összetörik belülről.

Aznap este összevesztünk. Kiabáltunk egymással – olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amiket sosem akartunk kimondani.

– Te mindig csak magadra gondolsz! – kiáltotta Eszter.

– És te? Te sosem kérdezed meg, hogy én hogy vagyok! – ordítottam vissza.

Aztán mindketten sírtunk. Összeölelkeztünk a sötétben.

Másnap reggel újra próbáltunk beszélgetni. Megállapodtunk: hetente egyszer mindketten kapunk egy-egy szabad estét. Megpróbáljuk újra megtalálni egymást – nem csak szülőként, hanem férjként és feleségként is.

De még most is ott motoszkál bennem a kérdés: miért érzem mindig azt, hogy nekem kell lemondanom? Miért van az, hogy amikor végre kimondom az érzéseimet, mindenki csak legyint?

Ti mit gondoltok? Tényleg mindig az apának kell háttérbe vonulnia? Vagy csak én érzem így?