Miért nem hívott fel senki? – Egy magyar anyós magányos születésnapja

– Hát, Ilonka néni, boldog születésnapot! – mondtam magamnak halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a frissen sütött túrós rétesből vágtam egy szeletet. A házban csend volt, csak az óra kattogása hallatszott. A falon lógó családi fotókon még mindenki mosolygott: a fiam, Gábor, a menye, Zsuzsa, és az unokáim, Panni meg Marci. Most viszont csak én voltam itt, a régi parasztházban, ahol minden zugban ott lapult egy-egy emlék.

Az egész hetet azzal töltöttem, hogy készültem. Megvettem a piacon a legszebb paprikát, paradicsomot, csirkét. Főztem húslevest, töltött káposztát, sütöttem pogácsát és rétest – mindent, amit Gábor gyerekkorában szeretett. Elküldtem az üzenetet is: „Vasárnap várlak benneteket születésnapomra! Szeretettel: Anya.” Zsuzsa visszaírt: „Majd meglátjuk, hogy alakul.” Panni is írt egy szívecskét. Reménykedtem.

Aztán eljött a vasárnap. Reggel még azt hittem, csak késnek. Dél lett, aztán három óra is elmúlt. A leves már kihűlt, a pogácsa megkeményedett. A telefonom néma maradt. Végül felhívtam Gábort.

– Szia, anya! – szólt bele fáradt hangon.
– Szia, Gábor! Hát nem jöttök? Már mindent megfőztem…
– Jaj, anya, ne haragudj! Zsuzsa dolgozik, én meg viszem a gyerekeket focira. Majd jövő héten átugrunk, jó?
– Persze… – mondtam halkan. – Csak gondoltam…
– Tudod, hogy szeretünk! Csak most minden olyan sűrű…

Letettem a telefont. A könnyeim potyogtak. Nem haragudtam rájuk igazán – hiszen tudom, milyen nehéz ma mindenkinek –, de valahol mélyen mégis fájt. Az egész életemet rájuk tettem fel. Mindig mindent értük csináltam. Most meg itt ülök egyedül a saját születésnapomon.

Aztán eszembe jutott az a régi karácsony, amikor még együtt díszítettük a fát. Gábor akkor is késve jött haza, de legalább jött. Most már csak ígéretek maradnak.

Később Zsuzsa felhívott.
– Szia, Ilonka néni! Ne haragudjon ránk! Tudja, mennyire szeretjük… Csak most minden összejött.
– Semmi baj – válaszoltam gépiesen.
– Majd bepótoljuk!
– Persze…

De vajon tényleg bepótolható az ilyesmi? Egy születésnap csak egyszer van egy évben. És vajon miért érzem úgy, hogy valahol én is hibáztam? Talán túl sokat vártam el tőlük? Vagy túl sokszor mondtam el ugyanazokat a történeteket? Lehet, hogy Zsuzsa már unja a régi sztorikat, vagy Gábor fáradt ahhoz, hogy meghallgassa az aggódásomat?

Este átjött Marika szomszédasszony.
– Ilonka, miért nem szóltál? Átjöttem volna!
– Nem akartam zavarni… – feleltem.
– Tudod, hogy mindig számíthatsz rám! – mondta kedvesen.

Jól esett a törődése, de nem tudta pótolni a családom hiányát. Az éjszaka csendjében csak forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg ennyire elfoglaltak? Vagy csak már nem fontos nekik az öreganyjuk?

Másnap reggel Panni küldött egy üzenetet: „Bocsi mama! Szeretlek!” Mellé egy szelfit is csatolt mosolyogva. Megmelengette a szívemet, de mégis ott maradt bennem az üresség.

A boltban találkoztam Évával, akinek három fia van.
– Hogy telt a szülinapod? – kérdezte.
– Csendesen – válaszoltam.
– Nálunk is egyre ritkábban jönnek össze a fiúk… – sóhajtott.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon ez már így lesz mindig? Az ember felneveli a gyerekeit, mindent megad nekik, aztán egyszer csak magára marad? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?

Este újra felhívtam Gábort.
– Anya, ne haragudj! Jövő héten tényleg átmegyünk!
– Jó lesz – mondtam halkan.

De már nem hittem benne igazán. Aztán leültem az ablakhoz és néztem a lemenő napot. Vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam el? Túl sokat aggódtam értük? Vagy egyszerűen csak ilyen lett a világ?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire könnyű szétesni egy családnak? Vagy van még remény arra, hogy újra együtt legyünk?