Miért nem jön már a mama? – Egy anya harca a csenddel

– Anya, mikor jön megint a mama? – kérdezte Zsófi, miközben az asztalnál ültünk, és a kakaós csigát majszolta. A kérdés úgy hasított belém, mint egy éles kés. Már megint. Minden reggel, minden este. Aztán ott van Bence is, aki csak csendben nézi a nagymama üres székét, mintha attól várná, hogy egyszer csak újra ott ül majd, mosolyogva, ahogy régen.

Nem tudom, mit mondjak nekik. Hogy mondjam el, hogy valami eltört? Hogy a férjem anyja, Ilona néni, aki mindig hozott egy kis csokit vagy almás pitét, aki minden ünnepen nálunk volt, egyszer csak eltűnt az életünkből? Fél éve nem jött át. Fél éve nem hívott fel. Fél éve nem érdeklődött az unokái felől.

A férjem, Gábor, csak vállat von. „Majd megoldódik” – mondja, de érzem rajta is a feszültséget. Egyre többször ül ki az arcára a düh és a tehetetlenség. Próbáltam beszélni vele erről, de mindig eltereli a szót. „Anyám ilyen. Néha elvonul. Majd visszajön.” De én tudom, hogy most másról van szó.

Az egész karácsonykor kezdődött. Ilona néni szokás szerint nálunk töltötte az ünnepeket, de valahogy feszültebb volt, mint máskor. Egy apró vita pattant ki köztem és közte – semmiségnek tűnt: ki mennyi sót tesz a töltött káposztába. De aztán valahogy minden szó nehezebb lett, minden pillantás élesebb. Aztán hirtelen felállt az asztaltól, és azt mondta: „Nekem most mennem kell.” Azóta nem láttuk.

Az első hetekben azt hittem, majd elmúlik. Hogy csak megsértődött, és visszajön. De telt az idő, és semmi. Próbáltam hívni – nem vette fel. Írtam neki üzenetet – nem válaszolt. Elmentem hozzá – nem nyitott ajtót. A gyerekeknek azt mondtam: „A mama most elfoglalt.” De meddig lehet ezt mondani?

Egyik este Gábor későn jött haza. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét.
– Beszéltél anyáddal? – kérdeztem halkan.
– Nem akar velem beszélni – felelte fáradtan. – Azt mondta a szomszédnak, hogy most pihenni akar mindentől.
– Mindentől? Tőlünk is?
– Úgy tűnik.

A gyerekek egyre többet kérdeztek róla. Zsófi rajzolt egy képet: ő és Bence a mama kezét fogják. A rajzot kitette a hűtőre, hátha a mama egyszer meglátja majd.

Egyik délután Bence odajött hozzám:
– Anya, haragszik ránk a mama?
A szívem összeszorult.
– Nem, kicsim. Csak most egy kicsit magában akar lenni.
De magamban én is ezt kérdeztem: haragszik ránk? Vagy rám?

Elkezdtem visszagondolni minden apró pillanatra az elmúlt hónapokból. Lehet, hogy túl kemény voltam vele? Lehet, hogy megbántottam valamivel? Vagy csak egyszerűen elfáradt abban, hogy mindig itt legyen nekünk?

A barátnőm, Eszter szerint túl sokat aggódom.
– Majd visszajön – mondja mindig. – Az anyósok ilyenek néha. Kell nekik egy kis szünet.
De én érzem, hogy ez most más.

Egyik este Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, hagyjam békén az anyját, ne zaklassam folyton üzenetekkel és telefonhívásokkal.
– Nem látod, hogy ezzel csak rosszabb lesz? – kiabálta.
– És mit mondjak a gyerekeknek? Hogy a mama már nem szeret minket?
– Nem erről van szó! Csak… csak hagyj neki időt!
A vita után órákig sírtam a fürdőszobában.

A gyerekek egyre zárkózottabbak lettek. Zsófi már nem rajzol mamás képeket. Bence esténként csendben ül az ágyán, és nézi a plafont.

Egy nap levelet kaptunk Ilona nénitől. Nem kézzel írtat – egy gépelt papírt borítékban.
„Kedves Gábor és Anna! Most egy ideig szeretnék magamban lenni. Szükségem van arra, hogy átgondoljam az életemet és a kapcsolataimat. Kérlek benneteket, ne keressetek most engem. Szeretem az unokáimat, de most nem tudok jelen lenni az életükben úgy, ahogy szeretném. Remélem, egyszer megértitek ezt. Ilona”

A levél után napokig nem tudtam aludni. Próbáltam megfejteni a sorokat: mi történt? Miért pont most? Miért ilyen hirtelen?

A családunkban mindenki máshogy reagált. Az apósom már régen elvált Ilonától; ő csak annyit mondott: „Anyátok mindig is ilyen volt.” Az anyósom testvére szerint valami nagyobb baj lehet – talán betegségtől fél vagy depressziós.

Éjszakánként azon gondolkodom: vajon mit rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túl sokszor kértem segítséget? Vagy csak egyszerűen elfáradt abban, hogy mindig itt legyen nekünk?

A gyerekek lassan megszokták a hiányát – legalábbis úgy tűnik. De amikor Zsófi néha odasúgja nekem: „Anya, álmodtam a mamával…”, akkor újra feltépődnek bennem a sebek.

Most itt ülök az üres nappaliban, és nézem azokat a régi fényképeket: Ilona néni mosolyogva tartja Bencét a karjában; Zsófi kacag mellette a játszótéren; együtt sütjük a bejglit karácsonykor.

Vajon visszajön még valaha? Vagy örökre elveszítettük őt? És ha igen – hogyan magyarázzam el ezt a gyerekeimnek?

„Lehet egy család teljes egy ekkora hiánnyal is? Vagy csak megtanulunk együtt élni vele?”