Miért Nem Lehetek Boldog 57 Évesen? – Egy Anya és Lánya Harca a Szeretetért

– Anya, kérlek, ne csináld ezt! – Dóra hangja remegett, miközben az ablakhoz lépett, és hátat fordított nekem. Az esőcseppek lassan csorogtak le a panelház ablakán, mintha csak az én könnyeimet utánoznák. A konyhaasztalon ott hevert a jegygyűrű, amit László adott nekem két hete. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy felvegyem-e újra.

– Dóra, én csak boldog akarok lenni – mondtam halkan, de a hangom elcsuklott. – Miért nem tudod elfogadni Lászlót?

– Mert nem ismered igazán! – fordult vissza hirtelen. A szeme vörös volt a sírástól. – Anya, ő csak kihasznál téged. Láttam, hogy néz rád… és azt is tudom, hogy mennyi pénzt vettél ki a megtakarításodból az utóbbi hónapokban.

A szívem összeszorult. Igen, segítettem Lászlónak. Elmondta, hogy a vállalkozása nehéz helyzetbe került, és én hittem neki. Miért ne hittem volna? Együtt töltöttük az elmúlt két évet, minden reggel ő főzte nekem a kávét, és esténként együtt néztük a régi magyar filmeket.

– Ez nem igaz… – suttogtam inkább magamnak, mint neki.

Dóra leült velem szemben. – Anya, kérlek… Emlékszel apára? Ő is mindig azt mondta, hogy minden rendben lesz. Aztán egyik napról a másikra elment.

A múlt árnyéka ott ült közöttünk. Az apja tizenöt éve hagyott el minket egy fiatalabb nő miatt. Akkor is azt hittem, hogy minden rendben van. Akkor is vak voltam.

– László nem olyan – próbáltam védeni őt, de már magam sem voltam biztos benne.

Dóra elővett egy borítékot. – Nézd meg ezt! – Az asztalra tette. – Utánanéztem neki. Nincs bejelentett munkahelye már fél éve. Az autója is csak lízingelt. És anya… – elcsuklott a hangja – …tartozásai vannak.

A kezem remegett, amikor kinyitottam a borítékot. Ott volt minden: nyomtatott oldalak az internetről, egy végrehajtói értesítés másolata, egy fénykép Lászlóról egy másik nő társaságában.

– Ez nem lehet igaz… – suttogtam.

– Anya, kérlek! – Dóra megfogta a kezem. – Nem akarom, hogy újra összetörjön a szíved.

Aznap este László későn jött haza. A lakásban feszültség vibrált. Dóra már elment addigra, de az arcát láttam magam előtt: aggódó, csalódott, szeretettel teli.

– Valami baj van? – kérdezte László, miközben levette a cipőjét.

– Hol voltál? – kérdeztem halkan.

– Csak dolgoztam… Tudod jól.

– Nem tudom jól! – kiáltottam rá hirtelen. – Hazudtál nekem?

László arca megkeményedett. – Miről beszélsz?

– A tartozásaidról! Arról a nőről! Hogy nincs munkád!

Pár pillanatig csak nézett rám. Aztán leült az ágy szélére.

– Igen, vannak gondjaim… De nem akartalak ezzel terhelni. Szeretlek téged, Éva! Nem értheted meg?

– Nem akarok újra csalódni…

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Hajnalban felhívtam Dórát.

– Igazad volt – mondtam neki sírva.

Ő csak annyit mondott: – Sajnálom, anya… De most már itt vagyok neked.

A következő hetekben László többször próbált visszajönni hozzám. Virágot hozott, könyörgött, hogy bocsássak meg neki. De valami végleg eltört bennem. A bizalom már sosem lesz ugyanaz.

A barátnőim közül sokan azt mondták: „Éva, legalább megpróbáltad.” Mások szerint ostoba voltam. De ki mondja meg nekünk, mikor van jogunk újrakezdeni? Miért kellene lemondanom a boldogságról csak azért, mert már elmúltam ötven?

Most itt ülök a konyhában egyedül, nézem az esőt az ablakon túl. Dóra gyakrabban jön át hozzám azóta. Néha együtt főzünk lecsót vagy palacsintát vasárnaponként. Néha még nevetni is tudok vele.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg jobb így? Vagy csak féltem újra bízni valakiben?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hazugságot? Vagy tényleg jobb egyedül maradni inkább?