Miért nem lehetek boldog 57 évesen? – Egy anya harca a szerelemért és a családért

– Anya, kérlek, ne csináld ezt! – Dóra hangja remegett, ahogy az asztal túloldalán ült, szorosan összefont karokkal. A vasárnapi ebéd illata keveredett a feszültséggel, ami szinte tapintható volt a kis zuglói lakásban. A húsleves gőze elhomályosította a szemüvegemet, de nem annyira, hogy ne lássam a lányom arcán a kétségbeesést.

– Dóra, nem értem, miért nem örülsz nekem – próbáltam higgadt maradni, de a hangom elcsuklott. – Végre boldog vagyok. Péter mellett újra érzem, hogy élek.

Dóra felpattant. – Mert nem ismered igazán! Anya, ő csak kihasznál téged! Nézd már meg magad! Hónapok óta csak róla beszélsz, mintha mi már nem is számítanánk.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg elhanyagoltam őt? Vagy csak féltékeny? Vagy igaza van?

Péterrel egy évvel ezelőtt ismerkedtem meg egy könyvtári előadáson. Ő volt az egyetlen férfi, aki nem csak udvariasan bókolt, hanem valóban figyelt rám. Először féltem újra bízni valakiben – a férjem halála óta magányos voltam, és mindenki azt mondta: „Ilyen korban már minek?” De Péter más volt. Vagy csak én akartam hinni ebben?

Azóta minden megváltozott. Újra festeni kezdtem, kirándulni jártam vele a Normafára, és esténként hosszú beszélgetéseket folytattunk arról, milyen lesz majd együtt megöregedni. Azt hittem, Dóra örül majd nekem. Ehelyett most itt ülünk egymással szemben, mint két idegen.

– Anya, nézd meg ezt! – Dóra előhúzott egy borítékot. – Ezt találtam Péter táskájában, amikor múltkor nálatok voltam. Egy levél… egy másik nőnek írta. Azt írja benne: „Sajnálom, hogy így alakult, de most más terveim vannak.”

Elvettem a levelet. A kezem remegett. A betűk ismerősek voltak – Péter kézírása. De vajon mit jelent ez? Egy régi kapcsolat? Egy titok?

– Ez nem bizonyít semmit – suttogtam.

– De anya! Mi van, ha csak kihasznál? Mi van, ha csak a lakásodra pályázik? Vagy a nyugdíjadra? – Dóra hangja egyre kétségbeesettebb lett.

Felálltam az asztaltól. – Elég! Nem akarom ezt hallani! Én… én szeretem őt.

Dóra sírni kezdett. Olyan régen láttam sírni… Talán utoljára akkor, amikor az apja meghalt. Odamentem hozzá, meg akartam ölelni, de ellökte a kezem.

– Ha hozzá mész, többé nem jövök ide – mondta halkan.

A szavak úgy ütöttek mellkason, mint egy pofon. Hirtelen minden emlék visszatért: amikor Dóra kicsi volt és félt a vihartól; amikor együtt sütöttünk karácsonykor; amikor először mondta nekem: „Anya, te vagy a legjobb barátnőm.” Most pedig itt állunk egymással szemben, és úgy érzem, mindent elveszíthetek.

Aznap este Péter átjött hozzám. Látta rajtam a feszültséget.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva.

– Péter… ki ez a nő? – mutattam feléje a levelet.

Először meglepődött, aztán sóhajtott. – Régi történet. Egy nővel randiztam pár hónapig, mielőtt veled találkoztam. Nem akartam bonyodalmat… ezért szakítottam vele. Nem gondoltam volna, hogy ez még előkerül.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem halkan.

– Mert féltem, hogy félreérted…

Csend lett köztünk. A bizalom törékeny dolog – főleg ennyi év után újra próbálkozni valakivel.

Az éjszaka közepén felébredtem. Hallottam Dóra üzenetét a telefonomon: „Anya, kérlek… gondold át.”

Napokig őrlődtem. Péter kedves volt velem, de Dóra minden nap hívott vagy írt: „Ne hagyd magad becsapni!” A barátnőim is megosztották velem a véleményüket: „Jól néz ki az a Péter… de biztos vagy benne?”

Egyik este Dóra váratlanul beállított hozzám.

– Anya… bocsánatot akarok kérni – mondta csendesen. – Félek attól, hogy elveszítelek. Félek attól is, hogy újra csalódni fogsz…

Megöleltem őt. Mindketten sírtunk.

– Én sem akarom elveszíteni téged – mondtam neki. – De jogom van boldognak lenni… igaz?

Dóra bólintott. – Csak azt akarom, hogy vigyázz magadra.

Az esküvőt végül megtartottuk egy kis balatoni panzióban. Dóra ott volt mellettem – bár még mindig kételkedett Péterben –, de legalább elfogadta a döntésemet.

Most itt ülök az ablakban egy csésze kávéval és nézem az őszi esőt.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni 57 évesen? Vagy csak áltatom magam? Ti mit tennétek a helyemben?