Miért Nem Tudsz Úgy Kijönni Anyámmal, Mint Réka? – Egy Házasság Határán

– Miért nem tudsz úgy kijönni anyámmal, mint Réka? – csattant fel Gábor hangja, miközben a vasárnapi ebéd maradékát pakoltam el a konyhában. A tányérok csörömpölése elnyomta a szívem dobogását, de a szavai élesen hasítottak belém. Réka. Már megint ő. Az exfeleség, akit mindenki imádott, főleg az anyósa, Ilona néni. Én pedig csak a második voltam – mindenben.

– Talán mert Réka sosem hallgatta végig, hogy mennyire rosszul főz, vagy hogy nem tud rendesen vasalni – sziszegtem vissza, de Gábor csak legyintett.

– Réka mindig megtalálta a közös hangot anyámmal. Te meg csak feszültséget hozol a házba.

A könnyeim ott voltak a szememben, de nem engedtem ki őket. Nem először hallottam ezt. Az első évben még próbáltam megfelelni. Főztem paprikás krumplit, ahogy Ilona néni szerette, még akkor is, ha utáltam a kolbászt. Vasaltam Gábor ingeit, pedig sosem voltam ügyes benne. Minden vasárnap ott ültem az asztalnál, hallgattam az anekdotákat Rékáról – „Réka bezzeg mindig hozott süteményt”, „Réka tudta, hogy Gábor szereti a mákos gubát” –, és közben egyre kisebbnek éreztem magam.

Egyik este, amikor Gábor már aludt, felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Meddig lehet ezt bírni? – kérdeztem remegő hangon.

– Addig, amíg nem felejted el, ki vagy te – válaszolta csendesen. – De ha már nem ismered fel magad a tükörben, akkor ideje lépni.

Másnap reggel Ilona néni már az ajtóban várt minket.

– Jó reggelt, drágáim! – mosolygott rám, de a mosolya mögött ott volt az örökös kritika. – Hozol majd valami süteményt legközelebb? Réka mindig sütött valamit.

– Nem vagyok Réka – mondtam ki halkan, de határozottan.

Ilona néni arca megfagyott.

– Hát persze, hogy nem vagy az – felelte végül. – De azért próbálkozhatnál jobban.

Aznap este Gábor feszülten ült le mellém a kanapéra.

– Anyám mondta, hogy elég hűvös voltál vele ma. Miért kell mindig így viselkedned?

– Mert elegem van abból, hogy sosem vagyok elég jó! – tört ki belőlem. – Mindig csak Réka! Miért nem mentél vissza hozzá?

Gábor arca elkomorult.

– Ne kezdjük ezt újra. Réka már a múlt. De te tényleg nem teszel semmit azért, hogy jobban kijöjj anyámmal.

– És te? Te mikor állsz mellém? Mikor mondod meg anyádnak, hogy én is fontos vagyok?

Csend lett. Gábor felállt és kiment a konyhába. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak egy árnyék vagyok ebben a házasságban?

A következő hetekben egyre többet veszekedtünk. Gábor minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen: Réka mennyivel könnyebb eset volt. Az anyósom is egyre nyíltabban kritizált. Egyik vasárnap már nem bírtam tovább.

– Elég! – csaptam az asztalra ebéd közben. – Nem vagyok hajlandó tovább versenyezni egy szellemmel!

Ilona néni megsértődött és kiviharzott a szobából. Gábor döbbenten nézett rám.

– Ezt most miért kellett?

– Mert belefáradtam abba, hogy sosem vagyok elég jó neked! – sírtam el magam végre. – Szeretném, ha egyszer azt mondanád: büszke vagy rám. Hogy én is számítok.

Gábor csak ült némán. Nem szólt semmit. Aznap este összepakoltam pár ruhát és átmentem Katához.

– Meddig lehet várni arra, hogy valaki meglássa benned az értéket? – kérdeztem tőle könnyek között.

Kata csak átölelt.

A következő napokban Gábor többször is hívott, de nem vettem fel. Időt akartam magamnak adni. Gondolkodni akartam: vajon tényleg érdemes harcolni egy olyan kapcsolatért, ahol mindig csak második lehetek?

Végül egy hét múlva visszamentem beszélgetni vele.

– Szeretlek – mondta halkan –, de nem tudom elengedni a múltat.

– Akkor talán nekünk sincs jövőnk – feleltem csendesen.

Elváltunk békében. Nem volt könnyű döntés, de végre újra éreztem: lélegzem.

Most itt ülök egyedül egy kis albérletben Budán, és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még úgy Magyarországon, hogy sosem lehetnek önmaguk egy kapcsolatban? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy mindig csak valakihez mérik őket? Vajon mikor tanuljuk meg végre értékelni önmagunkat – és egymást?