„Miért nem vagy itt, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád?” – Egy magyar lány menekülése a családi bántalmazás elől

„Te egy hálátlan, önző lány vagy, Zsófi! Remélem, egyszer majd ugyanígy szenvedsz, mint én most miattad!” – olvastam anyám újabb üzenetét a telefonomon, miközben remegő kézzel ültem a zuglói albérletem konyhájában. Már legalább a tizedik számról írt rám azóta, hogy elköltöztem otthonról. Mindegyik üzenet más-más szavakkal, de ugyanazzal a gyűlölettel volt tele. A szívem összeszorult, ahogy újra és újra végigfutottam rajtuk. Vajon tényleg ilyen rossz ember vagyok?

Azt hiszem, akkor kezdődött minden, amikor az öcsém, Marci beteg lett. Tizennégy éves voltam, ő pedig csak tíz. Egyik napról a másikra kiderült, hogy súlyos autoimmun betegsége van. Anyám teljesen összetört, apám pedig egyre többet dolgozott – vagy inkább menekült otthonról. Én próbáltam segíteni, de sosem volt elég. „Miért nem tudsz végre felnőni? Miért nem tudsz segíteni?!” – kiabálta anyám nap mint nap.

A gimnáziumban próbáltam normális életet élni, de minden nap rettegtem hazamenni. Ha Marci rosszabbul lett, az az én hibám volt. Ha anyám fáradt volt, az is miattam volt. Egy idő után már csak azt éreztem: bármit teszek, sosem leszek elég jó.

A barátaim észrevették, hogy valami nincs rendben. „Zsófi, miért vagy mindig ilyen feszült?” – kérdezte egyszer Réka a szünetben. „Csak fáradt vagyok” – hazudtam neki. Nem akartam senkinek elmondani, mi folyik otthon. Szégyelltem magam. Azt gondoltam, biztosan én vagyok a hibás.

Az érettségi után már nem bírtam tovább. Egyik este anyám megint ordított velem: „Ha nem segítesz Marcival, akkor takarodj innen! Nem vagy a lányom!” Aznap éjjel összepakoltam néhány ruhát és a legfontosabb dolgaimat egy sporttáskába. Hajnalban halkan kiosontam a lakásból. A villamoson ülve sírtam. Azt sem tudtam, hova megyek.

Réka befogadott pár hétre az albérletébe. Próbáltam munkát találni, de minden nap rettegtem attól, hogy anyám rám talál. És igaza is lett: néhány nap múlva már jöttek az első üzenetek. Először könyörgött: „Zsófikám, gyere haza! Marcinak szüksége van rád!” Aztán jöttek a vádak: „Miattad vagyok ilyen nyomorult helyzetben!” Végül az átkok: „Remélem, egyszer majd te is elveszíted azt, akit szeretsz!”

Próbáltam nem foglalkozni velük. Letiltottam a számát, de mindig talált új módot arra, hogy elérjen. E-mailek, Facebook-üzenetek, ismeretlen számokról érkező hívások… Egy idő után már attól féltem, hogy egyszer csak megjelenik az albérlet ajtajában.

A munkahelyemen is nehezen ment minden. Egy kis pékségben dolgoztam eladóként. A főnököm, Ildikó néni kedves volt velem, de látta rajtam a feszültséget. „Zsófi, minden rendben otthon?” – kérdezte egyszer óvatosan. Csak bólintottam.

Egy este Réka leült mellém a kanapéra. „Nem bírod ezt egyedül” – mondta halkan. „Beszélj valakivel! Menj el pszichológushoz! Ez nem normális.” Először dühös lettem rá – mit tud ő erről? De aztán rájöttem: igaza van.

Elkezdtem járni egy kerületi tanácsadóhoz. Az első alkalommal alig bírtam megszólalni. Csak ültem ott és sírtam. A pszichológusom, Gábor bácsi türelmesen várt. Végül kibukott belőlem minden: a bűntudat, a harag, a félelem.

„Zsófi” – mondta egyszer Gábor bácsi –, „nem te vagy felelős azért, hogy az öcséd beteg lett. És nem te vagy felelős azért sem, hogy anyád nem tudja feldolgozni ezt.”

De én mégis felelősnek éreztem magam. Minden este azon gondolkodtam: mi van, ha tényleg rossz ember vagyok? Mi van, ha tényleg cserbenhagytam a családomat?

Közben Marci néha rám írt Messengeren. „Szia Zsófi! Hiányzol…” – írta egyszer. Megszakadt a szívem. Próbáltam neki írni: „Sajnálom Marci… Nagyon szeretlek.” De anyám mindig közbelépett: „Ne írj neki! Nincs jogod hozzá!”

Egy idő után már csak csend volt köztünk.

Most itt ülök ebben az idegen albérletben egyedül, és azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha is normális kapcsolatom az anyámmal? Vajon megbocsáthatok-e neki? Vagy magamnak?

Néha azon kapom magam: hiányzik az otthon illata, Marci nevetése… De aztán eszembe jutnak azok az átkozódó üzenetek.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán új életet kezdeni úgy, hogy közben minden nap visszahúz a múlt?