Miért nem vagy olyan, mint Zsuzsa? – Egy magyar este tele szemrehányással

– Miért nem tudsz te is úgy főzni, mint Zsuzsa? – csattant fel Gábor hangja a konyhaajtóból, miközben én épp a harmadik próbálkozásra is odaégettem a rántottát. A tányér koppant az asztalon, a gyerekek összerezzentek, én pedig csak álltam ott, kezemben a fakanállal, és úgy éreztem, mintha egy pillanat alatt minden levegő kiszorult volna a szobából.

Zsuzsa. Mindig Zsuzsa. Gábor gyerekkori barátjának, Tamásnak a felesége. Ő az, aki minden vasárnap háromfogásos ebédet főz, házi sütit süt, és még a teríték is olyan, mintha egy magazinból lépett volna ki. Én pedig… én csak próbálok túlélni két gyerekkel, egy részmunkaidős állással és egy örökké elégedetlen férjjel.

– Nem vagyok Zsuzsa! – tört ki belőlem végül, de a hangom inkább remegett, mint dühöngött. Gábor csak legyintett.

– Persze, hogy nem. De legalább próbálhatnád… – mondta halkan, és ezzel el is dőlt az aznapi vacsora hangulata.

Aznap este sokáig ültem a konyhában. Néztem a mosatlan edényeket, hallgattam, ahogy Gábor a tévé előtt morog valami focimeccsen. A gyerekek már aludtak. Egyre csak az járt a fejemben: tényleg ennyire kevés vagyok? Miért nem elég az, amit adni tudok?

Másnap reggel, amikor Gábor elment dolgozni, és a gyerekek iskolában voltak, felhívtam anyámat. Ő mindig meghallgat.

– Kislányom, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Az élet nem csak főzésből áll. Gábor is segíthetne néha.

– De anya, ő azt mondja, hogy bezzeg Zsuzsa mindent egyedül csinál… – sóhajtottam.

– És boldogabb tőle? – kérdezte vissza anyám. Elgondolkodtam. Vajon Zsuzsa tényleg boldogabb? Vagy csak jobban elrejti a fáradtságát?

A következő hétvégén Tamásékhoz voltunk hivatalosak ebédre. Már az előszobában érezni lehetett a friss sütemény illatát. Zsuzsa mosolyogva fogadott minket, de a szeme alatt sötét karikák húzódtak.

– Jaj, ne haragudjatok, kicsit elfáradtam – mondta halkan nekem a konyhában, miközben segítettem neki felszeletelni a kalácsot.

– Mindenki azt hiszi, hogy neked minden könnyen megy – mondtam neki félve.

Zsuzsa elmosolyodott, de a mosolya szomorú volt.

– Tudod, néha azt kívánom, bárcsak Tamás egyszer megkérdezné: hogy vagyok igazából. De ő csak azt látja, hogy minden rendben van… mert én mindent elrejtek.

Hazafelé menet Gábor végig dicsérte Zsuzsát. Én csendben maradtam. Otthon aztán kitört belőlem minden:

– Elegem van abból, hogy mindig hozzá hasonlítasz! Nem vagyok Zsuzsa! Nem akarok az lenni! Én én vagyok!

Gábor először csak nézett rám döbbenten.

– De hát… csak azt szeretném, ha egy kicsit több figyelmet fordítanál ránk – mondta végül halkan.

– És te? Te mikor fordítasz rám figyelmet? Mikor kérdezted meg utoljára, hogy vagyok? Hogy bírom? Hogy érzem magam? – kérdeztem könnyes szemmel.

Csend lett. A gyerekek is hallották a veszekedést. Este odabújt hozzám a lányom:

– Anya, ne sírj! Szeretünk téged így is!

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Gábor bocsánatot kért. Azt mondta, nem gondolta át, mennyire fájhatnak a szavai. Megígérte, hogy többet segít majd otthon és kevesebbet hasonlítgat másokhoz.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Néha még mindig elbizonytalanodom. De már tudom: nem kell másnak lennem ahhoz, hogy értékes legyek. Elég vagyok úgy is, ahogy vagyok.

Vajon hányan érzitek még így magatokat? Ti is küzdötök azzal az érzéssel, hogy sosem vagytok elég jók? Miért hisszük el olyan könnyen mások elvárásait?