„Miért nincs pénzed rám?” – Egy magyar család széthullása a pénz árnyékában
– Miért nincs pénzed rám? – kiáltotta Anna, a lányom, miközben az ajtófélfának támaszkodva nézett rám. A hangja éles volt, mint a kés, és minden szava úgy vágott belém, mintha én tehetnék arról, hogy a világ ilyen igazságtalan. Az asztalon ott hevert a gimnáziumi osztálykirándulás papírja: 45 ezer forint. Nekem pedig a zsebemben összesen háromezer maradt hó végére.
– Anna, kérlek, próbáld megérteni… – kezdtem halkan, de már tudtam, hogy nem fogja. Az ő világában mindenki új telefont kap karácsonyra, mindenki márkás ruhákban jár iskolába, és mindenki elmegy síelni Ausztriába. Csak mi vagyunk mások. Vagyis én vagyok más.
– Mindenki megy! Csak én nem! – csattant fel újra. – Miért nem tudsz végre normális munkát találni? Miért kell mindig szégyenkeznem miattad?
A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a jeges eső. A torkomban gombóc nőtt. Eszembe jutott anyám, ahogy esténként a konyhában sírt, amikor apám elvesztette az állását a gyárbezárások után. Akkor megfogadtam, hogy az én gyerekeimnek jobb lesz. De most itt állok, és ugyanazt érzem: tehetetlenséget.
– Anna, tudod jól, hogy mindent megteszek érted… – próbáltam magyarázni.
– Nem! Nem teszel meg mindent! Ha tennél, akkor lenne pénz! – vágott vissza.
A férjem, Gábor ekkor lépett be a konyhába. Fáradt volt, a munkából jött haza, olajos keze még mindig remegett. Ránk nézett, aztán Annára szólt:
– Elég legyen ebből! Anyád egész nap dolgozik. Én is. Nem vagyunk milliomosok!
Anna csak legyintett és kiviharzott a szobájába. Az ajtó csattant mögötte.
Csend lett. Gábor leült mellém.
– Ne vedd magadra – mondta halkan. – Túl sokat lát a neten. Ezek a mai fiatalok azt hiszik, minden jár nekik.
Bólintottam, de belül forrtam. Vajon tényleg mi rontottuk el? Túl sokat engedtünk meg neki? Vagy túl keveset adtunk? Az én gyerekkoromban nem volt kérdés: ha nincs pénz, akkor nincs. De most mindenki azt hajtogatja: „megérdemlem”.
Aznap este Anna nem jött ki vacsorázni. A telefonomon üzenetet kaptam tőle: „Utállak.”
Sírtam. Halkan, hogy Gábor ne hallja. Aztán elővettem egy régi fényképet: Anna háromévesen ül az ölemben, kacagunk a játszótéren. Akkor még elég volt egy fagyis tölcsér is boldogsághoz.
Másnap reggel Anna szó nélkül ment el otthonról. Az iskolából felhívott az osztályfőnöke:
– Jó napot kívánok! Anna nagyon maga alatt van mostanában. Aggódom érte…
Elmeséltem neki mindent. A tanárnő csak sóhajtott:
– Sajnos nem egyedi eset. Egyre több gyerek érzi úgy, hogy lemarad a többiektől. És ezt otthon vezetik le.
Este Gáborral leültünk beszélgetni.
– Szerinted mit csináljunk? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte fáradtan. – Talán beszéljünk vele újra. Vagy… menjünk el együtt valahova hétvégén? Nem kell pénz hozzá.
Próbáltuk. Sétáltunk a Duna-parton, sütöttünk palacsintát otthon. Anna azonban csak a telefonját nyomkodta.
Egy este aztán kiborult:
– Elegem van ebből az egészből! Mindenki lenéz az iskolában! Nekem soha semmi nem jön össze!
– Anna, mi szeretünk téged – mondtam könnyes szemmel.
– Az nem elég! – ordította vissza.
Aztán egy hét múlva megtudtam: Anna titokban kölcsönkért pénzt az egyik osztálytársától, hogy elmehessen az osztálykirándulásra. Az anyuka felhívott: „Tudja ön, hogy a lánya tartozik nekünk?”
Szégyenemben legszívesebben elsüllyedtem volna.
Este Annával leültünk beszélgetni.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem halkan.
– Mert úgysem érted meg! – tört ki belőle újra.
– Próbálj meg bízni bennem… együtt mindent megoldunk – mondtam.
Anna csak sírt. Akkor először ölelt meg hónapok óta.
Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. De minden nap harc: harc az anyagiakért, harc egymás szeretetéért, harc önmagammal is.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg a pénz teszi tönkre a családokat? Vagy csak mi engedtük meg neki?
Ti mit gondoltok? Hol van az a határ, ahol még meg lehet menteni egy családot az anyagi gondok és az elvárások szorításában?