Miért sírt a fiam a nagymamánál? Egy titok, ami darabokra szedte a családomat

– Anya, nem akarok itt maradni! – zokogta Bence, miközben görcsösen kapaszkodott a kabátomba a nagymama előszobájában. A hangja olyan kétségbeesett volt, hogy belém hasított a félelem. Nem értettem, mi történik. Hiszen mindig is jó volt a kapcsolata anyámmal, Ilonával.

– Bence, kicsim, csak pár órára megyek el, mindjárt visszajövök – próbáltam nyugtatni, de ő csak rázta a fejét, és még erősebben szorított.

Anyám arca feszült volt. – Ne csinálj jelenetet, Zsuzsa! Mindig ilyen hisztis mostanában? – kérdezte halkan, de éreztem a szemrehányást a hangjában.

Aztán valami furcsa történt. Bence rám nézett, és suttogva mondta: – Nem akarom, hogy a mama bezárjon megint.

Megfagyott bennem a vér. – Mit mondtál, Bence?

Anyám hirtelen közbevágott: – Ne hallgass rá, csak képzelődik! A gyerekek néha kitalálnak dolgokat.

De én már nem tudtam elengedni ezt a mondatot. Aznap nem mentem el otthonról. Ott maradtam, figyeltem, ahogy anyám próbálja elterelni Bence figyelmét, de ő csak szorosan mellettem maradt. Este, amikor hazaértünk, Bence az ölembe bújt.

– Anya, amikor te elmész, a mama bezár engem a sötét szobába. Azt mondja, csak akkor jöhetek ki, ha jó leszek.

A szívem összeszorult. Nem akartam elhinni. Ilona mindig is szigorú volt velem is gyerekkoromban, de azt hittem, az unokájával más lesz. Hogy tanult a hibáiból.

Aznap éjjel nem aludtam. Férjem, Gábor próbált nyugtatni.

– Biztos félreértés. Anyád szereti Bencét.

– De mi van, ha igaz? Mi van, ha tényleg ezt csinálja vele? – kérdeztem kétségbeesetten.

Másnap reggel felhívtam anyámat.

– Ilona, beszélnünk kell. Bence azt mondta, bezárod őt a sötét szobába. Igaz ez?

Hosszú csend volt a vonalban.

– Zsuzsa… én csak… néha annyira rosszalkodik! Nem tudom máshogy fegyelmezni. Neked is jót tett volna néha egy kis szigor – mondta végül.

– Anya! Ez nem szigor! Ez bántalmazás! Hogy tehetted ezt vele? – kiabáltam sírva.

– Ne dramatizálj! Régen is így neveltek minket. Nem haltunk bele – vágta rá dühösen.

Aznap eldöntöttem: többé nem hagyom Bencét egyedül a nagymamánál. De ezzel nem ért véget semmi. Anyám megsértődött, hetekig nem beszélt velem. A család kettészakadt: apám próbált közvetíteni, de ő is inkább anyám pártjára állt.

A vasárnapi ebédek elmaradtak. A testvérem, András is nehezen értette meg az álláspontomat.

– Túlreagálod. Anyu csak régi módszerekkel nevel – mondta vállat vonva.

De én minden este Bence szemébe néztem, és láttam benne azt a félelmet, amit én is annyiszor éreztem gyerekként. Akkor megfogadtam: velem ez nem történhet meg újra.

A hónapok teltek. Anyám végül felhívott.

– Sajnálom, hogy megbántottalak. De nem tudom elfogadni ezt az újfajta nevelést. Szerintem túl puhány vagy velük.

– Lehet, hogy te így gondolod – válaszoltam halkan –, de én inkább leszek túl engedékeny, mint hogy a fiam féljen tőlem vagy bárkitől.

Azóta sem lett minden rendben köztünk. Néha hiányzik az anyám közelsége, de tudom: helyesen döntöttem. Bence lassan újra felszabadult lett. Már nem sír esténként.

De minden alkalommal, amikor ránézek, felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg lehet úgy családot építeni, hogy közben megtörjük egymást? Vagy van más út is? Ti mit tennétek a helyemben?