Miért törtél be a gépemre? – Egy magyar család titkai és a megbocsátás ára

– Dóra! Mit keresel a gépemen?! – ordítottam, ahogy beléptem a szobába. A húgom összerezzent, az arca elvörösödött, és remegő kézzel próbálta lecsukni a laptopomat. De már késő volt. Láttam, hogy az e-mailjeimet olvassa, azt a mappát, amit soha senkinek nem akartam megmutatni.

– Csak… csak keresgéltem valamit – hebegte.

– Hazudsz! – vágtam rá. – Tudni akarom, mit olvastál!

A levegő megfagyott köztünk. Odakint, a panelház folyosóján valaki épp kulccsal matatott a zárban, de én csak Dórát láttam. A húgomat, aki mindig is a család kedvence volt, akit anyánk még akkor is védett, amikor már mindenki más feladta volna.

– Te tényleg azt hiszed, hogy mindenhez jogod van? Hogy mindent tudnod kell rólam? – kérdeztem dühösen.

Dóra lesütötte a szemét. – Nem… csak… anya mondta, hogy nézzek utána valaminek. Azt hittem, segítek.

Felnevettem. Az a fajta nevetés volt ez, ami inkább sírásnak hangzik. – Anya? Persze. Mindig anya. Mindig az ő parancsai szerint élsz.

A szobában csend lett. Hallottam, ahogy a szomszédban egy kisgyerek sírni kezd. A mi lakásunkban viszont csak a múlt kísértett.

Gyerekkorunkban Dóra volt az okosabb, a szebb, a kedvesebb. Én voltam az örök lázadó, aki mindig bajba keveredett. Apánk korán meghalt – egy szívroham vitte el negyvennyolc évesen, egy gyárban dolgozott egész életében. Anyánk sosem tudott megbirkózni ezzel. Azóta is csak vegetálunk: ő takarítónőként dolgozik egy kórházban, én pedig próbálok túlélni egy call centerben, Dóra pedig most érettségizett.

De most minden más volt. Most Dóra átlépett egy határt.

– Mit keresel pontosan? – kérdeztem halkan.

– Azt hittem… talán van valami pénzünk – suttogta. – Anya mondta, hogy nézzem meg, nem kaptál-e valami ösztöndíjat vagy támogatást. Tudod, hogy mennyire rosszul állunk…

Elöntött a szégyen és a harag egyszerre. Igen, kaptam egy ösztöndíjat – de azt magamnak tartogattam volna. Egyetlen esélyem volt kijutni ebből a panelrengetegből: egy félév az ELTE-n, kollégiumban, távol ettől az egésztől.

– És ha kaptam volna? Akkor is jogod lett volna kutatni utánam? – kérdeztem.

Dóra sírni kezdett. – Ne haragudj! Csak… félek. Félek attól, hogy anya egyszer csak eltűnik vagy feladja. Hogy te is elmész és itt hagysz minket.

A szívem összeszorult. Hányszor gondoltam már arra, hogy el kellene menekülnöm innen? Hányszor álmodtam arról, hogy egyszer végre nem kell majd minden fillért számolni?

Aznap este anya hazaért a műszakból. Fáradt volt és ideges.

– Mi ez a cirkusz? – kérdezte.

– Semmi – feleltem ridegen.

Dóra odaszaladt hozzá és átölelte. – Anya… bocsánatot kell kérnem…

De anya csak legyintett. – Majd megbeszélitek. Most inkább segítsetek vacsorát csinálni.

A konyhában csendben pucoltuk a krumplit. A plafonon penészfoltok terpeszkedtek; a gáztűzhelyen épphogy pislákolt a láng. A hűtőben alig volt valami: pár tojás, egy kis tejföl és egy fél fej káposzta.

– Holnap jönnek az önkormányzattól ellenőrizni – mondta anya halkan. – Rendnek kell lennie.

– Minek jönnek? – kérdeztem gyanakodva.

– Mert tartozunk három havi lakbérrel – felelte anya lesütött szemmel.

Dóra rám nézett: félelem volt a tekintetében.

– És ha kiraknak minket? – suttogta.

Anya vállat vont. – Majd lesz valahogy.

Éjszaka nem tudtam aludni. A laptopom mellett ültem és bámultam az üres képernyőt. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még hittünk abban, hogy egyszer jobb lesz. Amikor még együtt nevettünk vasárnaponként a tévé előtt; amikor még apa élt és minden egyszerűbbnek tűnt.

Másnap reggel Dóra nem ment iskolába. Azt mondta, fáj a hasa, de tudtam, hogy csak fél az ellenőröktől.

Az önkormányzati nő két órával később érkezett: középkorú asszony volt, szigorú arccal és jegyzetfüzettel.

– Jó napot kívánok! Kovácsné vagyok az önkormányzattól – mondta hivatalosan.

Anya idegesen mosolygott. – Jó napot kívánok!

A nő végignézett rajtunk: anyánkon a kopott kötényen, rajtam a szakadt pólón, Dórán a pizsamában.

– Látom, nehéz helyzetben vannak – mondta végül csendesen. – De muszáj lesz rendezniük a tartozást.

Anya bólintott; láttam rajta, hogy legszívesebben sírna.

A nő elment; mi pedig ott maradtunk egymás mellett némán.

Aznap este Dóra odajött hozzám.

– Sajnálom – mondta újra. – Nem akartalak megbántani.

Sóhajtottam. – Tudod mit? Lehet, hogy tényleg el kellene mennem innen… De nem tudom otthagyni anyát sem téged sem így.

Dóra átölelt. – Kérlek… ne hagyj itt minket!

Napokig nem beszéltünk többet erről. De minden mozdulatunkban ott volt a feszültség: ki fog előbb elmenni? Ki fogja előbb feladni?

Egy hét múlva jött meg az ösztöndíj pénze. Ott álltam a postánál sorban; előttem egy idős bácsi veszekedett az ügyintézővel valami elveszett nyugdíj miatt. A pénzt markoltam zsebemben: tudtam, hogy ebből kijuthatnék végre ebből az egészből… vagy segíthetnék anyának kifizetni a lakbért.

Hazamentem és letettem az összeget az asztalra anyám elé.

– Tessék – mondtam halkan. – Ebből rendezd el a tartozást.

Anya rám nézett: először döbbenten, aztán könnyes szemmel ölelt át.

Aznap este először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán mégis van értelme kitartani egymás mellett.

De belül tudtam: egyszer el kell mennem innen ahhoz, hogy igazán önmagam lehessek.

Most itt ülök újra a laptopom előtt és azon gondolkodom: vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már elárult? Vajon meddig lehet feláldozni magunkat másokért anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább menekülni kellene végre ebből az örökös körforgásból?