Miért vállaltam el az unokám felügyeletét – Soha többé

– Anya, kérlek, segíts! – hallottam a lányom, Katalin hangját a telefonban, miközben a háttérben a kis Máté sírása visszhangzott. – Nem vihetem oviba, beteg, és Zsolt dolgozik. Lilla egész nap egyetemre megy, utána meg fodrászhoz. Senki más nem ér rá.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Katalin mennyire kimerült mostanában, de én is épp most kezdtem volna el végre egy kis időt magamra fordítani. A nyugdíjba vonulás után azt hittem, lesz időm olvasni, kertészkedni, találkozni a barátnőimmel. Ehelyett most újra ott találtam magam, mint harminc éve: egy beteg gyerek mellett, akit ringatni kell, gyógyszert adni neki, és közben főzni, mosni, takarítani.

– Persze, jöjjön csak Máté – mondtam végül sóhajtva. – Hozd át reggel.

Másnap reggel már ott is voltak. Katalin sietve adta át a kisfiút és egy táskát tele gyógyszerekkel, pelenkával, váltóruhával. – Nagyon hálás vagyok, anya! – mondta gyorsan, majd már rohant is vissza a kocsijához.

Máté azonnal sírni kezdett, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó. Próbáltam ringatni, de csak egyre jobban belelovalta magát. – Jaj, Mátéka, hát mi lesz így? – suttogtam neki kétségbeesetten.

Délelőtt még valahogy elvoltunk: mesét néztünk, próbáltam rávenni, hogy egyen pár kanál levest. De dél körül már lázas lett, és semmi nem volt jó neki. A gyógyszert kiköpte, a teát kiborította. Közben csörgött a telefonom: Lilla hívott.

– Mama, nem tudsz nekem pénzt utalni? A fodrász drágább lett, mint gondoltam…

– Lilla, most nem érek rá! Máté beteg, épp próbálom levinni a lázát! – válaszoltam ingerülten.

– Jaj, hát én honnan tudjam? Mindig csak Mátéval foglalkozik mindenki…

Letettem a telefont. Azt éreztem, mintha mindenki csak kihasználna. Lilla mindig csak kér valamit; Katalin rám bízza a gyereket; Zsolt sosem ér rá. És én? Én mikor számítok?

Délutánra teljesen kimerültem. Máté végre elaludt az ölemben, de én csak ültem a kanapén és bámultam ki az ablakon. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még én voltam fiatal anya, és anyám segített nekem. Akkoriban természetes volt, hogy összetartunk. De most? Most mindenki rohan valahova: munka, egyetem, fodrász… És ha baj van, akkor jövök én.

Este Katalin jött Mátéért. Fáradtan nézett rám.

– Anya… annyira sajnálom… Tudom, hogy sokat kérek tőled.

– Nem baj – mondtam halkan –, de ez így nem mehet tovább. Nekem is van életem.

Katalin csak bólintott. Láttam rajta a bűntudatot és a fáradtságot is.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon tényleg ilyen nehéz ma családnak lenni Magyarországon? Miért érzem azt, hogy mindenki csak magára számíthat? És vajon lesz még olyan napom, amikor csak magamra gondolhatok?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire nehéz ma nagyszülőnek lenni? Vagy csak én érzem így?