„Mikor a család szétszakít: Egy várandós nő harca a boldogságért”
– Nem akarok most házasodni, Anna! – Gábor hangja remegett, de nem a félelemtől, inkább a düh és a bizonytalanság keverékétől. Az asztalnál ültem, kezem a hasamon, ahol már három hónapja új élet növekedett bennem. A konyha ablakán át beszűrődött a tavaszi napfény, de én csak a sötétséget éreztem magamban.
– De miért nem? – kérdeztem halkan. – Hiszen mindig arról beszéltünk, hogy egyszer családot alapítunk. Most itt az idő.
Gábor elfordult, tekintete az ablakon túlra révedt. – Nem így képzeltem el. Nem akarom, hogy csak azért házasodjunk össze, mert teherbe estél.
A szívem összeszorult. Azt hittem, örülni fog. Azt hittem, majd együtt örülünk ennek a babának, és végre lesz egy igazi családom. De most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó az ő életében.
Aznap este Gábor anyja is átjött. Már az ajtóban láttam rajta, hogy tud mindent. Az arca kemény volt, hangja hideg.
– Anna, nem kell ezt elsietni – mondta. – Gábor még fiatal. Nem kell rögtön házasságba ugrani csak azért, mert gyerek jön.
– De én nem csak a gyerek miatt akarom! – törtek ki belőlem a szavak. – Szeretem Gábort! Együtt akarok lenni vele…
– Majd meglátjuk – vágott közbe az anyja. – Most inkább azon gondolkodj el, hogyan fogod felnevelni ezt a gyereket.
Aznap éjjel sírva aludtam el. Anyám már régen meghalt, apám pedig vidéken él egy kis faluban. Egyedül voltam Budapesten, egyedül a félelmeimmel és a bizonytalansággal.
A következő napokban Gábor kerülte a témát. Dolgozni járt, későn jött haza, és ha szóba hoztam a babát vagy a jövőnket, csak legyintett.
Egyik este azonban váratlanul megjelent Gábor apja. Sosem volt túl közeli kapcsolatunk, de most leült mellém a nappaliban.
– Anna – kezdte csendesen –, látom rajtad, hogy szenvedsz. Gábor makacs fiú, de nem rossz ember. Az anyja mindig is túlságosan óvta…
– Nem tudom, mit csináljak – vallottam be sírva. – Félek, hogy elveszítem őt… vagy hogy egyedül maradok ezzel a gyerekkel.
Az öreg férfi sóhajtott. – Tudod, amikor én fiatal voltam, én is féltem az apaságtól. De ha nem léptem volna meg azt a lépést… talán most nem lenne családom. Néha muszáj dönteni.
Másnap este Gábor apja összehívott minket egy vacsorára. Az asztal körül feszült csend ült. Az anyja szúrós pillantásokat vetett rám, Gábor idegesen dobolt az ujjaival.
– Itt az ideje beszélni – mondta az apja határozottan. – Anna gyereket vár. Ez nem játék. Ha szereted őt, vállald fel! Ha nem… akkor mondd ki most!
Gábor rám nézett. A szeme tele volt félelemmel és zavarral.
– Nem akarom elveszíteni az életemet – suttogta. – Félek attól, hogy minden megváltozik…
– Már minden megváltozott – válaszoltam halkan. – De együtt könnyebb lenne.
Az anyja közbeszólt: – Gábor még nem kész erre! Nem kell erőltetni!
Az apja azonban rácsapott az asztalra: – Elég! Ez nem csak rólad szól! Anna is ember! És az unokám is!
A feszültség szinte tapintható volt. Végül Gábor felállt és kiment az erkélyre. Utána mentem.
– Szeretsz még? – kérdeztem remegő hangon.
– Igen… de félek. Félek attól, hogy elrontom…
– Én is félek – vallottam be –, de együtt talán sikerülhet.
Hosszú percekig csak álltunk ott egymás mellett. Végül Gábor visszament a nappaliba.
– Apámnak igaza van – mondta csendesen. – Nem tudom, hogy kész vagyok-e rá… de szeretném megpróbálni.
Az anyja felháborodva nézett rá, de Gábor most először nem törődött vele.
Aznap este először éreztem reményt. Tudtam, hogy nehéz lesz; tudtam, hogy sok harc vár még ránk – egymással és a családunkkal is.
De legalább már nem voltam teljesen egyedül.
Most itt ülök a kis lakásunkban, már hat hónapos terhesen. Néha még mindig félek: vajon jó anya leszek-e? Vajon Gábor tényleg mellettem marad? Vajon képesek leszünk-e együtt családot teremteni ebben a zűrzavaros világban?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig érdemes harcolni valakiért… és mikor kell elengedni?