Milyen nehéz ez a pohár víz? – Egy pohár, egy élet súlya
– Meddig kell még tartanom ezt a poharat, anya? – kérdezte a lányom, Zsófi, miközben remegő kézzel nyújtotta felém a félig teli poharat. Az ebédlőasztal körül ülve mindenki rám nézett, mintha csak tőlem várnák a választ. A pohárban csillogó víz hirtelen nehezebbnek tűnt, mint valaha.
Nem tudtam rögtön válaszolni. Azt hiszem, mindenki érezte a feszültséget. Az asztalon ott gőzölgött a húsleves, de senki nem nyúlt hozzá. Apám, Lajos bácsi, csak halkan morogta: – Mindig csak a problémák… sosem tudunk nyugodtan enni.
Anyám, Ilona néni, szokás szerint próbálta oldani a hangulatot: – Jaj, hagyjátok már azt a poharat! Inkább egyetek, kihűl a leves!
De én nem tudtam elengedni. A pohár víz ott volt a kezemben, és mintha minden gondom, minden kudarc és csalódás ebben a pohárban gyűlt volna össze. Az utóbbi hónapokban elvesztettem az állásomat, a férjem, Gábor egyre távolabb került tőlem, és Zsófi is mintha dacosabb lett volna. Minden nap úgy éreztem, hogy egyre nehezebb tartani azt a látszólag könnyű terhet.
– Tudod, Zsófi – kezdtem halkan –, nem az számít, mennyire nehéz az a pohár. Hanem az, hogy mennyi ideig tartod. Ha csak egy percig tartod, semmi gond. De ha órákig vagy napokig nem teszed le…
A hangom elcsuklott. Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. Az ő tekintetében is ott volt valami kimondatlan feszültség. Talán ő is érezte már régóta ezt a súlyt.
Aztán kitört belőlem:
– Miért nem tudunk beszélni arról, ami bánt minket? Miért kell mindent magunkban tartani? Miért érzem úgy, hogy mindenki csak várja tőlem a megoldást?
Apám felhorkant:
– Régen nem voltak ilyen problémák! Dolgoztunk, tettük a dolgunkat. Nem volt időnk ilyeneken rágódni.
– De apa! – szóltam vissza dühösen. – Attól még ott voltak azok a problémák! Csak elnyomtátok őket! Nézd meg magad! Még most is haragszol mindenkire, csak mert sosem mondtad ki, mi bánt!
A levegő megfagyott. Anyám szeme könnyes lett. Zsófi csendben nézett rám, mintha most először látna igazán.
– Anya… te sírsz? – kérdezte halkan.
Letettem végre a poharat az asztalra. A kezem zsibbadt volt, mintha tényleg órák óta tartottam volna.
– Igen, sírok – mondtam. – Mert fáradt vagyok attól, hogy mindent magamban tartok. Fáradt vagyok attól, hogy mindig erősnek kell lennem.
Gábor ekkor végre megszólalt:
– Én is fáradt vagyok. És félek is… Félek attól, hogy elveszítelek titeket. Hogy nem tudom megoldani a gondokat.
Zsófi odajött hozzám és átölelt. Anyám is felállt és mellénk lépett. Apám csak ült tovább némán, de láttam rajta: őt is megérintette valami.
Aznap este sokáig beszélgettünk. Először éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül a terheimmel. Hogy lehet beszélni arról is, ami fáj. Hogy néha le lehet tenni azt a bizonyos poharat.
De másnap reggel újra ott voltak a gondok: az álláskeresés bizonytalansága, Gábor hallgatagsága, Zsófi kamaszos lázadása. Mégis valami megváltozott bennem. Már nem akartam mindent egyedül cipelni.
Egy héttel később apám hívott fel:
– Kislányom… lehetne veled beszélgetni? Régen… én sem tudtam letenni azt a poharat.
A hangja megremegett. Akkor értettem meg igazán: mindannyian hordozunk valamit. És mindannyian félünk elengedni.
Most itt ülök az üres konyhában, előttem egy pohár víz. Nézem a tükröződést benne és azon gondolkodom: vajon hányan tartjuk még mindig ezt a poharat? Hányan hisszük azt, hogy ha elengedjük, minden összetörik?
Vajon ti le tudjátok tenni a saját poharatokat? Vagy inkább tovább szorítjátok – akár egész életeteken át?