Minden alkalommal, amikor a vejem hazajön, el kell tűnnöm – Egy anyós vallomása
– Anya, kérlek, most menj haza! – súgta Zsófi a konyhaajtóból, miközben a kis Máté még az ölemben szuszogott. A kulcs zörgése az előszobában jelezte, hogy Gábor, a vejem, hazaért. Gyorsan letettem az unokámat a járókába, és már húztam is a kabátomat, hogy még időben eltűnjek. A szívem összeszorult. Hányszor játszódott már le ugyanez a jelenet az elmúlt hónapokban? Hányszor kellett úgy éreznem magam, mint egy betolakodó a saját lányom otthonában?
Az utcán sietve próbáltam visszafojtani a könnyeimet. A szomszéd néni, Marika néni, épp akkor jött szembe.
– Már megint ilyen korán mész haza, Ilona? – kérdezte együttérzően.
– Igen, Marika, Gábor most ért haza – válaszoltam halkan.
– Nem értem ezt a fiatalokat. Régen örültünk volna, ha valaki segít – csóválta a fejét.
Én sem értettem. Gábor jó ember. Szereti Zsófit, gondoskodik róluk, és Máté is rajong érte – amikor látja. De valamiért engem nem tűr meg maga körül. Az első időkben azt hittem, csak idő kell neki. Hogy majd megszokja, hogy ott vagyok, segítek, főzök, mosok, játszom az unokámmal. De nem így lett.
Emlékszem arra a napra, amikor először szólt rám Zsófi, hogy ne maradjak estig. Akkor még csak pár hetes volt Máté. Gábor akkor is későn ért haza, fáradtan ledobta magát a kanapéra, és rám se nézett. Másnap Zsófi elmondta: Gábornak szüksége van arra az érzésre, hogy otthon csak ők vannak. Hogy ő is apaként akar jelen lenni, nem csak egy vendégként.
De én csak segíteni akartam! Hiszen Zsófi is dolgozik már részmunkaidőben, és Máté mellett minden perc segítség aranyat ér. Nem értettem Gábort. Miért zavarja az én jelenlétem? Miért érzem magam feleslegesnek?
Egyik este Zsófi felhívott.
– Anya, kérlek, ne haragudj Gáborra! Ő csak… másképp nőtt fel. Náluk sosem voltak ott a nagyszülők. Mindent maguk oldottak meg.
– De hát én csak segíteni akarok! – fakadtam ki.
– Tudom. De Gábor úgy érzi, hogy ha te mindig ott vagy, ő nem lehet igazi apa. Mintha elvennéd tőle az esélyt.
Napokig gondolkodtam ezen. Vajon tényleg elvenném tőle az apaság élményét? Túl sokat vagyok ott? De hát Zsófi is kérte a segítségemet! És Máté is örül nekem.
Aztán egy vasárnap délután történt valami. Zsófiék meghívtak ebédre. Gábor is ott volt végig – szokatlan volt számomra ez a helyzet. Próbáltam visszafogni magam: nem szóltam bele semmibe, nem javítottam ki senkit, csak csendben figyeltem őket. Ebéd után Máté elesett és sírni kezdett. Reflexből már ugrottam volna hozzá, de Gábor megelőzött. Felvette a fiát, ringatta, beszélt hozzá halkan – és Máté abbahagyta a sírást.
Akkor először láttam Gábort igazán apának. Nem csak egy dolgozó férfinak vagy egy rideg vejemnek – hanem egy érző apának.
Aznap este Zsófi leült mellém.
– Anya… tudom, hogy nehéz neked ez az egész. De Gábornak tényleg szüksége van arra, hogy ő is megtalálja a saját helyét ebben a családban.
– És nekem? Nekem hol van a helyem? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Neked mindig lesz helyed nálunk – mondta halkan –, de néha hagynod kell őket is kibontakozni.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg túl sok vagyok? Túlzottan belefolytam az életükbe? Vagy csak mások lettek az idők? Az én anyám mindig ott volt mellettem – de lehet, hogy Gábornak tényleg másra van szüksége.
Másnap reggel csörgött a telefonom. Gábor volt az.
– Ilona néni… szeretném megköszönni mindent, amit értünk tesz. De szeretném megpróbálni… egyedül is helytállni apaként. Remélem, nem haragszik rám ezért.
A hangja őszinte volt és kissé bizonytalan. Meglepődtem – talán először beszélgettünk így kettesben.
– Nem haragszom – mondtam végül –, csak nehéz elfogadni ezt az új szerepet.
Azóta ritkábban megyek át hozzájuk. Próbálom tiszteletben tartani Gábor kérését – de minden alkalommal összeszorul a szívem, amikor Máté után vágyakozom. Néha úgy érzem magam, mint egy idegen ebben az új családi rendszerben.
De vajon tényleg így kell ennek lennie? Tényleg csak akkor lehet valaki jó apa vagy anya, ha kizárja a nagyszülőket? Vagy lehetne mindenkinek helye ebben a családban?
Ti mit gondoltok? Hol van az anyós helye egy mai magyar családban? Vajon túl sokat akartam adni – vagy csak rosszkor voltam rossz helyen?