Minden alkalommal, amikor a vejem hazajön, el kell tűnnöm – Egy nagymama vallomása

– Anya, kérlek, most menj haza, mindjárt jön Gábor – suttogta Zsófi, miközben az előszobában a kabátomat igazgattam. A szívem összeszorult. A kislányom, akit egyedül neveltem fel, most úgy beszél velem, mintha valami kellemetlen vendég lennék. Pedig csak segíteni akarok. Csak látni akarom az unokámat, Emmát.

Minden alkalommal, amikor Gábor, a vejem hazajön a munkából, nekem mennem kell. Vagy ha épp nem tudok időben távozni, akkor Zsófi gyorsan beirányít a hálószobába, hogy ott várjam meg, amíg Gábor elmegy zuhanyozni vagy átöltözni. Ilyenkor csendben ülök az ágy szélén, hallgatom a lakás neszeit, és próbálok nem sírni. Nem értem, miért lettem hirtelen teher a saját családomnak.

Gábor jó ember. Ezt mindenki mondja. Szereti Zsófit, gondoskodik róluk, és Emmát is imádja – legalábbis amikor látja. De az ő szabályai szerint működik minden. Szerinte egy gyereknek az anyjára van szüksége, nem a nagymamára. Szerinte én csak összezavarom Emmát, ha túl sokat vagyok vele. Szerinte nekem nincs helyem ebben a családban.

– Anya, kérlek, ne vedd magadra – próbál magyarázkodni Zsófi minden alkalommal. – Gábor csak azt szeretné, ha Emma hozzám kötődne igazán.

De én tudom, hogy ez nem igaz. Emma boldog velem. Nevetünk, játszunk, mesélek neki a régi időkről. Néha úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki igazán figyel rá. Zsófi mindig fáradt, Gábor pedig csak hétvégén van otthon. Akkor is inkább pihen vagy sportol.

Egyik nap Emma odaszaladt hozzám:
– Mama, maradsz még? – kérdezte nagy szemekkel.
– Nem maradhatok, kicsim – suttogtam vissza, miközben könny szökött a szemembe.
– De miért? – faggatott tovább.
Mit mondhattam volna? Hogy a saját apja nem akarja, hogy vele legyek?

Aztán jött az este, amikor minden megváltozott. Zsófi sírva hívott fel:
– Anya, kérlek, gyere át! Veszekedtünk Gáborral…
Azonnal rohantam. Amikor beléptem hozzájuk, Gábor már nem volt otthon. Zsófi összetörten ült a kanapén.
– Azt mondta, hogy ha továbbra is bejárkálhatsz hozzánk, akkor ő elköltözik – zokogta.
A világ megállt körülöttem.
– De hát én csak segíteni akarok… – suttogtam.
– Tudom! De ő úgy érzi, hogy elveszed tőlem az anyaságot…

Aznap éjjel Emma mellett aludtam el. Hajnalban arra ébredtem, hogy apró keze az enyémbe kapaszkodik. Olyan mély szeretetet éreztem iránta, amit szavakkal nem lehet leírni. De közben ott volt bennem a félelem is: vajon tényleg rosszat teszek neki? Vajon tényleg túl sok vagyok?

Másnap reggel Gábor korábban jött haza. Amint meghallottam a kulcs csörgését az ajtóban, ösztönösen felpattantam és a fürdőszobába menekültem. Ott álltam a hideg csempén mezítláb, és hallgattam, ahogy Gábor Zsófival beszélget:
– Nem akarom többé itt látni az anyádat! – mondta ridegen.
– De Gábor…
– Válassz! Vagy ő vagy én!

A szívem majd’ megszakadt. Hogyan lehet így választani? Hogyan kérheti ezt tőle? Hiszen mindketten szeretjük Emmát…

Azóta ritkábban járok át. Csak akkor megyek, ha Zsófi titokban hív. Mindig sietve játszunk Emmával, mindig fél szemmel az órát figyeljük. Néha azon kapom magam: már nem is örülök igazán ezeknek a perceknek. Csak félek.

A barátnőim azt mondják: „Ne hagyd magad! Harcolj az unokádért!” De mit tehetnék? Ha harcolok, talán elveszítem Zsófit is…

Egyik este Emma rajzolt nekem egy képet: három ember áll rajta kézen fogva – ő középen, két oldalán én és Zsófi. Gábor sehol sincs a rajzon.
– Ez kiket ábrázol? – kérdeztem halkan.
– Azokat szeretem legjobban – felelte mosolyogva.

Azóta minden este megnézem ezt a rajzot. Próbálom megérteni: hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Vagy csak rosszkor voltam jó helyen?

Most itt ülök egyedül a lakásomban és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lesz Emmának nélkülem? Vagy csak egy újabb család hullik szét csendben Magyarországon?

„Ti mit tennétek a helyemben? Harcoljak vagy engedjek el mindent? Vajon tényleg én vagyok a hibás?”