Minden falatban harc – Egy családi vacsora emlékei

– Nem, Anya, Dóra tényleg nem ehet rántott húst – mondta Gergő, a fiam, miközben idegesen forgatta a villáját. A konyhaasztal körül ott ült az egész család: én, az anyós, Gergő, a férjem, Laci, és persze Dóra, a menyem. Az ablakon át beszűrődött a májusi napfény, de a levegőben valami nehéz feszültség vibrált.

Dóra csendben ült, szinte beleolvadt a székbe. Az arca sápadt volt, a szemei elkerülték az enyémet. Előtte egy tányér párolt brokkoli és grillezett csirkemell árválkodott. A többiek előtt gőzölgött a rántott hús, petrezselymes krumpli, uborkasaláta – ahogy minden vasárnap.

– De hát Dóra, legalább egy falatot! – próbáltam kedvesen mosolyogni. – Ez a nagymamád receptje, mindenki ezt szereti.

Dóra halkan válaszolt: – Köszönöm, Ilona néni, de most tényleg odafigyelek az étkezésemre. Tudja, magas lett a koleszterinem.

Laci felhorkant: – Minden fiatal mostanában ilyen hóbortos diétákat követ. Régen is ettünk zsírosat, mégis élünk.

Gergő próbált közvetíteni: – Apa, ez nem hóbort. Dóra szakmája az egészséges táplálkozás. Próbál vigyázni magára.

Éreztem, ahogy a düh és a csalódottság összeszorítja a torkomat. Az egész heti készülődés, a piacozás, a panírozás… Mintha semmit sem jelentene. Mintha a múltunkat dobnánk ki az ablakon.

– Akkor miért jöttök ide vasárnaponként? – csúszott ki belőlem élesebben, mint szerettem volna. – Ha úgysem esztek semmit abból, amit főzök?

Csend lett. A villák megálltak a levegőben. Dóra lesütötte a szemét. Gergő rám nézett, fájdalmasan.

– Anya… Nem erről van szó. Szeretünk idejönni. Csak… Próbáljunk meg kompromisszumot találni.

A szívem összeszorult. Emlékszem, amikor Gergő még kisfiú volt, mindig két pofára falta a rántott húst. Most meg mintha szégyellné magát Dóra miatt.

A vacsora csendben folytatódott. Laci morogva kanalazta a levest. Dóra csak turkálta a zöldséget. Én meg azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért érzem úgy, hogy elveszítem a fiamat?

Később Dóra segített elpakolni. A konyhában kettesben maradtunk.

– Ilona néni… Sajnálom, ha megbántottam – mondta halkan.

– Nem bántottál meg – feleltem gyorsan, de éreztem, hogy nem igazán gondolom így. – Csak… Nekem ezek az ételek jelentik az otthont. A családot.

– Nekem is fontos a család – mondta Dóra. – De szeretném sokáig egészségben látni Gergőt… és magukat is.

Elhallgattam. Vajon tényleg csak ennyiről van szó? Vagy arról is, hogy már nem én vagyok az első nő Gergő életében?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Laci horkolt mellettem. Az ablakon át hallottam a tücsköket. Arra gondoltam: vajon tényleg változnom kellene? Vagy ragaszkodjak ahhoz, amit mindig is hittem?

A következő vasárnap újra főztem – de most kétfélét: hagyományosat és egészségeset is. Dóra mosolygott, Gergő megkönnyebbültnek tűnt. De valami mégis hiányzott.

Talán az az érzés, hogy minden úgy van, mint régen. Talán csak az idő múlása fáj ennyire.

Vajon lehet-e egyszerre hűnek maradni önmagunkhoz és elfogadni az újat? Vagy mindig választanunk kell?