Minden hétvégén cseléd vagyok a saját otthonomban – Egy magyar feleség vallomása
– Már megint nem jól törölted le az asztalt, Zsuzsa – szólalt meg anyósom, Ilona néni, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam elrejteni remegő kezemet. Az ablakon keresztül beszűrődött a májusi napfény, de a szobában mégis fojtogató volt a levegő. Iván, a férjem, éppen a nappaliban ült apjával, László bácsival, és valami focimeccsről beszélgettek. Egy pillanatra felnéztem rájuk, hátha Iván rám néz, de csak a telefonját nyomkodta.
– Mindjárt újra letörlöm – mondtam halkan, de Ilona néni már el is fordult tőlem, mintha ott sem lennék. A hangja mindig metsző volt, de most különösen fájt. Minden hétvégén ugyanez: péntek délután megérkeznek, és vasárnap estig minden mozdulatomat figyelik. A házamban vendégek, akik mégis úgy viselkednek, mintha ők lennének az urak.
A konyhában állva hallgattam, ahogy László bácsi hangosan nevet valamin. Iván is vele nevetett. Egy pillanatra elöntött a harag: miért nem áll ki értem soha? Miért hagyja, hogy minden hétvégén cseléd legyek a saját otthonomban?
– Zsuzsa, hoznál még egy kis teát? – szólt be Ilona néni a nappaliból. – És ha lehet, most ne legyen olyan erős.
– Persze – válaszoltam gépiesen. A kezem automatikusan mozdult: vízforraló, filter, csésze. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon észrevennék-e, ha egyszer csak eltűnnék innen. Ha egyszer csak nem lennék többé.
Amikor bevittem a teát, Ilona néni végigmért.
– Ugye nem felejtetted el, hogy László bácsi gluténmentes sütit kér? – kérdezte.
– Nem felejtettem el – mondtam halkan.
Iván rám sem nézett. Csak bólintott valamit az apjának.
A hétvégi forgatókönyv mindig ugyanaz volt: pénteken takarítás, főzés, készülődés. Szombaton reggel korán kelés, reggeli készítés, ebéd főzés. Délután séta a közeli parkban – természetesen Ilona néni tempójában –, majd vacsora. Vasárnap újabb ebéd, majd délután csomagolás nekik, búcsúzkodás. És minden alkalommal ugyanaz az érzés: mintha nem is én laknék ebben a házban.
Egyik este, amikor már mindenki aludt, Iván mellé feküdtem az ágyba. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
– Iván… te nem érzed úgy néha, hogy… mintha nem is lennék itt?
– Mire gondolsz? – kérdezte álmosan.
– Hogy minden hétvégén csak dolgozom… főzök, mosogatok… és anyukád mindig kritizál…
Iván sóhajtott.
– Tudod, hogy ilyen. Nem kell mindent magadra venni. Majd elmúlik.
De nem múlt el. Sőt. Egyre rosszabb lett.
Egy szombat délután Ilona néni különösen ingerült volt.
– Zsuzsa! Hányszor mondtam már, hogy ne így hajtsd össze a törölközőket? Ez így borzasztóan néz ki!
A kezem ökölbe szorult. Éreztem, hogy mindjárt sírni fogok.
– Sajnálom – suttogtam.
– Hát legalább valamit jól csinálnál ebben a házban… – morogta Ilona néni.
Iván ekkor lépett be a fürdőszobába.
– Mi folyik itt? – kérdezte feszülten.
– Semmi – mondtam gyorsan.
De Ilona néni már fordult is felé:
– A feleséged nem tud rendesen törölközőt hajtogatni! Ezt is nekem kell megtanítani neki!
Iván rám nézett. Egy pillanatra azt hittem, most végre kiáll értem.
– Majd megtanulja – mondta halkan.
Akkor tört el bennem valami. Aznap este nem bírtam tovább. Amikor mindenki lefeküdt aludni, kimentem a konyhába és leültem az asztalhoz. Néztem a kezeimet: szárazak voltak és repedezettek a sok mosogatástól. Eszembe jutott anyám: mennyit dolgozott ő is egész életében másokért… És most én is ugyanazt csinálom?
Másnap reggel nem keltem fel időben. Iván szólongatott:
– Zsuzsa! Anyámék már éhesek!
Nem válaszoltam. Csak feküdtem az ágyban és sírtam csendben.
Végül Ilona néni jött be hozzám.
– Mi bajod van? Mindenki rád vár!
Felültem az ágyban és ránéztem.
– Elegem van ebből! Nem vagyok cseléd! Ez az én otthonom is!
Ilona néni döbbenten nézett rám.
– Hogy beszélsz velem?
– Úgy beszélek veled, ahogy mindig kellett volna! – mondtam remegő hangon. – Nem vagyok szolgáló! Nem fogom tovább tűrni!
Iván ekkor lépett be a szobába.
– Zsuzsa…
Ránéztem.
– Vagy kiállsz mellettem végre… vagy ez így nem mehet tovább!
Csend lett. Ilona néni sértődötten kivonult. Iván csak állt ott némán.
Aznap délután elmentek korábban. A ház csendes lett. Iván sokáig nem szólt semmit. Végül odajött hozzám és megsimogatta a kezemet.
– Sajnálom…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és éreztem: valami megváltozott bennem. Talán most kezdődik el igazán az életem?
Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját otthonukban? Meddig lehet ezt tűrni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?