Minden Rajtam Múlik? – Egy Magyar Nő Vallomása a Családi Egyensúlyról

– Miért van az, hogy mindig csak én főzök, mosok, takarítok? – csattantam fel egy szerdai este, miközben a fazékból kiömlő leves a tűzhelyre csorgott. A férjem, Gábor, a kanapén ült, kezében a telefon, és csak félig emelte rám a tekintetét.

– Fáradt vagyok, Zsuzsa. Egész nap dolgoztam – mondta halkan, mintha ezzel minden el lenne intézve.

A gyerekek, Bence és Lili, a szobájukban veszekedtek valamin. A mosógép zúgott, a telefonomon pittyegett egy újabb munkahelyi e-mail. Éreztem, ahogy a mellkasomban nő a feszültség. Vajon más családokban is így van ez? Vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?

Már hónapok óta gyűlt bennem a keserűség. Reggel hatkor kelek, hogy elkészítsem a gyerekek uzsonnáját, aztán rohanás az óvodába és az iskolába. Onnan munkába megyek – egy kis könyvelőirodában dolgozom Zuglóban –, délután vissza a gyerekekért, majd bevásárlás, főzés, házi feladat ellenőrzése. Gábor este hét körül esik haza, ledobja magát a kanapéra, és azt mondja: „Fáradt vagyok.”

De én nem vagyok fáradt? Vagy az én fáradtságom nem számít?

Anyám mindig azt mondta: „Egy nőnek mindent bírnia kell.” De vajon tényleg így van ez? Az egyik barátnőm, Judit, nemrég indított egy saját vállalkozást. A Facebookon látom, ahogy utazik, konferenciákra jár, közben két gyereket nevel. Másik barátnőm, Kata, most költözött vissza Magyarországra Londonból – ő is mindig mosolyog a képeken. Én meg… csak próbálok túlélni.

Aznap este, amikor Gábor újra csak vállat vont a panaszomra, valami eltört bennem.

– Nem bírom tovább! – kiáltottam rá. – Nem lehetne egyszer te is segítenél? Legalább a gyerekeket lefektetnéd vagy elmosogatnál?

Gábor felállt. Láttam rajta a meglepetést és a sértettséget.

– Miért kell mindig veszekedni? Más férjek sem csinálnak többet! – vágta oda.

– De én nem más felesége vagyok! – feleltem könnyes szemmel.

Aznap este csendben feküdtünk egymás mellett. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg minden nő így él Magyarországon? Vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen?

Másnap reggel Gábor korábban ment el otthonról. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Bocsánat a tegnapiért.” De semmi több.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Erzsi néni, már többször szólt: „Zsuzsa, mostanában mintha máshol járna az eszed.” Hát persze, hogy máshol jár! Otthon hagytam minden energiámat.

Egy péntek este Judit áthívott magukhoz vacsorára. Ott voltak még más anyukák is. Egy pohár bor után kibukott belőlem:

– Ti hogy bírjátok ezt az egészet? Nálatok is minden rajtatok múlik?

Kata nevetett:

– Ugyan már! Nálunk Tamás főz hétvégén. Ha nem segítene, már rég elváltunk volna.

Judit bólintott:

– Nálunk beosztjuk a feladatokat. Minden héten más mosogat vagy viszi le a szemetet.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Akkor értettem meg: nem velem van baj. Gáborral kell beszélnem komolyan.

Szombat reggel leültem vele a konyhaasztalhoz.

– Gábor, ez így nem mehet tovább. Nem akarok haragudni rád, de szükségem van rád. Nem csak pénzkeresőként, hanem társként is.

Sokáig hallgatott. Végül megszólalt:

– Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni… Az apám sosem segített otthon. Nekem ezt senki nem tanította meg.

Akkor először éreztem együttérzést iránta. Talán tényleg nem tudja, hogyan kellene másképp élni. De nekem is jogom van boldognak lenni.

Elkezdtem apró lépéseket tenni. Megkértem Gábort, hogy vasárnap ő főzzön ebédet. Először bénázott, de Bence és Lili lelkesen segítettek neki. Együtt nevettünk a konyhában – ilyen régen volt már.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Vannak még viták és félreértések. De már nem érzem magam annyira egyedül.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon jól csinálom? Más családokban tényleg könnyebb? Vagy mindannyian csak próbálunk túlélni?

Ti mit gondoltok? Tényleg minden nőnek mindent bírnia kell? Vagy eljött az idő, hogy végre megosszuk egymás között a terheket?