Minden reggel palacsinta – Amikor a kávézót katonai terepjárók vették körbe

– Miért nem kérdezed meg, ki az a gyerek? – csattant fel Zsuzsa, miközben a reggeli kávét töltötte a törzsvendégeknek. A hangja éles volt, mint a hideg februári szél, ami a kávézó ablakán túl süvített végig a főutcán.

Én csak vállat vontam, és letettem a frissen sült palacsintát a sarokasztalhoz. Ott ült minden reggel ugyanabban a kopott kabátban, hátán egy szakadt iskolatáskával, fejét lehajtva. A nevét sem tudtam, de már hetek óta hozzám tartozott.

– Nem mindegy? – suttogtam vissza Zsuzsának. – Eszik. Ennyi elég.

A fiú rám nézett, szeme sötét volt és óvatos. Nem szólt semmit, csak bólintott, és mohón nekilátott a palacsintának. Mindig mindent megevett. Soha nem kérdezett, soha nem kért többet.

A kávézóban mindenki tudott mindenkiről. Ez egy ilyen falu: Kiskunhalas szélén, ahol az emberek inkább pletykálnak, mint kérdeznek. Azt is tudták rólam, hogy egyedül élek az apám régi lakásában, hogy anyám meghalt rákban, apám pedig katonaként halt meg Koszovóban. Azt is tudták, hogy nincs családom – csak ez a munka, meg a magányos esték.

A fiúval kapcsolatban viszont csak találgatások voltak. Egyesek szerint cigánygyerek, mások szerint menekült. Volt, aki azt mondta, az anyja meghalt, az apja börtönben ül. Engem nem érdekelt. Csak azt láttam: éhes.

Egy reggel Zsuzsa odalépett hozzám, miközben a fiú éppen az utolsó falatot nyelte le.

– Te tényleg azt hiszed, hogy ezzel segítesz? – kérdezte halkan. – Ha mindenki így csinálná, tele lenne a kávézó koldusokkal.

– Nem érdekel – feleltem dacosan. – Ha egyszer valaki éhesen ül le hozzám, kap enni.

A fiú rám nézett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mosolyogna.

Így ment ez hetekig. A falu népe hol sajnált, hol kinevetett. Volt, aki azt mondta: „Ez csak marketingfogás.” Mások szerint „biztos valami bűnöző gyereke”. A főnököm, Laci bácsi egyszer félrehívott:

– Figyelj ide, Anna! Nem vagyunk jótékonysági intézmény! Ha még egyszer meglátom, hogy ingyen adsz neki reggelit, levonom a fizetésedből!

– Akkor vonj le – mondtam makacsul. – Majd én kifizetem.

Aznap este otthon ültem a sötétben, apám régi katonai naplóját lapozgattam. Egy mondatot mindig újraolvastam: „Az ember nem attól lesz szegényebb, ha megosztja a kenyerét.”

Másnap is ott volt a fiú. És másnap is. Aztán egy reggel nem jött.

Először csak furcsa volt. Aztán aggódni kezdtem. Harmadnap már remegett a kezem a palacsintasütő felett.

– Mondtam én! – legyintett Zsuzsa gúnyosan. – Ezek mindig eltűnnek.

A Facebookon valaki feltöltött egy képet az üres asztalról: „Anna már képzeletbeli barátokat is etet.” A kommentek kegyetlenek voltak: „Biztos csak magának süt annyit.” „Szánalmas.”

Aznap este sírtam. Apám naplóját szorítottam magamhoz.

Egy hét telt el így. Aztán kettő. Már-már feladtam volna, amikor egy reggel furcsa zajra lettem figyelmes.

Katonai terepjárók álltak meg a kávézó előtt. Négyen voltak – mindegyik magyar rendszámmal, zöld festéssel. Az emberek az utcán megálltak bámulni.

Az ajtón belépett egy magas férfi katonai egyenruhában. Mögötte két másik katona állt feszes vigyázzban.

– Anna Kovács? – kérdezte kemény hangon.

– Én vagyok – feleltem remegő hanggal.

A férfi levette a sapkáját.

– Major Gábor vagyok, a Magyar Honvédség különleges egységétől. Azért jöttem… mert tartozom önnek egy köszönettel.

A kávézóban síri csend lett.

– Az a fiú… akit hetekig etetett… ő az unokaöcsém. Az anyja meghalt tavaly karácsonykor rákban. Az apja… az én öcsém… Afganisztánban halt meg szolgálat közben.

Elakadt a lélegzetem.

– A fiú… Bence… nem akart senkinek terhére lenni. Nem mondta el senkinek, hogy nincs hova mennie reggelente. Hogy nincs mit ennie otthon. Csak ide jött… mert itt kapott valamit… amit sehol máshol: emberséget.

Zsuzsa eltakarta a száját döbbenetében.

Major Gábor elővett egy borítékot és letette elém.

– Ez az öcsém utolsó levele volt hozzám – mondta halkan. – Ebben azt írta: „Ha velem bármi történne, keresd meg Annát a kávézóban Kiskunhalason. Ő majd segít Bencének.”

A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Nem tudtam… – suttogtam.

– Tudom – bólintott Major Gábor. – De ön volt az egyetlen ebben a faluban, aki nem kérdezett semmit. Csak adott.

A katonák vigyázzba vágták magukat és tisztelegtek előttem. A vendégek felálltak az asztalok mellől; néhányan sírtak.

Aznap délután Bence visszajött Gáborral együtt. Félénken mosolygott rám.

– Szeretnék még egyszer palacsintát enni… ha lehet – suttogta.

Letérdeltem elé és átöleltem.

A következő napokban minden megváltozott. Az emberek sorban álltak nálam reggelente; hoztak lisztet, lekvárt, tojást – mindent, amiből palacsinta készülhetett. Laci bácsi bocsánatot kért:

– Anna… tévedtem. Mostantól minden rászoruló gyerek ingyen ehet nálunk reggelit.

A Facebook-csoportban új poszt jelent meg: „Anna példát mutatott nekünk emberségből.”

Bence végül Gáborhoz költözött Budapestre; néha még ír nekem levelet: „Köszönöm, hogy nem kérdeztél semmit.”

Azóta minden reggel megsütöm azt az egy plusz adag palacsintát – hátha valaki beül majd csendben az ablak mellé és szüksége lesz rá.

Néha elgondolkodom: vajon hány ilyen Bence ül ma is némán valahol Magyarországon? És vajon hányan vagyunk még képesek adni anélkül, hogy kérdeznénk?