Minden születésnapon és karácsonykor pénzt adok az unokáimnak – de az én legidősebb unokám csak hallgat
– Már megint semmi – sóhajtottam, miközben a telefon kijelzőjét bámultam. December huszonhetedike volt, két nappal karácsony után, és a postaládámban csak a szokásos reklámújságok hevertek. A nappali asztalán ott sorakoztak a képeslapok: Anna és Lilla, a két unokám, mindketten írtak. Anna még egy fényképet is mellékelt magáról a karácsonyfánál, Lilla pedig hosszú levelet küldött, amiben részletesen leírta, hogy a tőlem kapott pénzből új festőkészletet vett magának.
De Márktól, a legidősebb unokámtól – semmi. Se egy üzenet, se egy telefonhívás, se egy e-mail. Csak a csend.
– Anyu, ne vedd magadra – mondta a lányom, Zsuzsa, amikor felhívtam. – Tudod, Márk most nagyon elfoglalt az egyetemen. Vizsgái vannak, dolgozik is mellette…
– De hát csak két perc lenne írni egy köszönömöt! – fakadtam ki. – Nem várok hosszú levelet, csak egy sort. Egyetlen sort! – A hangom remegett, és éreztem, hogy a szemem sarkában gyűlni kezdnek a könnyek.
Zsuzsa hallgatott a vonal másik végén. Talán ő is érezte, mennyire fáj ez nekem. Vagy talán csak nem tudott mit mondani.
Márk mindig is más volt. Kicsi korában is csendesebb volt a lányoknál. De emlékszem, amikor még kisfiúként az ölembe bújt, és együtt néztük a meséket. Akkoriban még azt hittem, örökre ilyen közel maradunk egymáshoz.
Aztán jött a kamaszkor. Egyre ritkábban jött át hozzám. Ha itt is volt, legtöbbször csak a telefonját nyomkodta. Próbáltam beszélgetni vele: – Hogy megy az iskola? Van valami új hobbid? – De mindig csak rövid válaszokat kaptam.
Aztán elköltözött Pestre az egyetem miatt. Azóta évente talán kétszer látom. Születésnapján és karácsonykor mindig küldök neki pénzt – tudom, hogy szüksége van rá –, de soha nem reagál.
A lányok egészen mások. Anna minden apróságért hálás: – Nagyi, képzeld, abból a pénzből vettem magamnak egy új könyvet! – mondja lelkesen telefonon. Lilla pedig rendszeresen küld képeket a festményeiről.
De Márk…
Egyik este elhatároztam, hogy írok neki egy levelet. Nem e-mailt, hanem igazi papírlevelet. Leültem az asztalhoz, és remegő kézzel kezdtem írni:
„Kedves Márk! Remélem, jól vagy és minden rendben megy az egyetemen. Csak szeretném tudni, hogy megkaptad-e az ajándékot. Tudod, nekem sokat jelentene egy kis visszajelzés… Nagyon hiányzol. Szeretettel: Nagyi.”
Napokig vártam választ. Semmi.
Aztán egy vasárnap délután csöngettek. Az ajtóban Márk állt. Magasabb volt, mint emlékeztem, és fáradtnak tűnt.
– Szia, Nagyi – mondta halkan.
– Szia… – alig hittem el, hogy tényleg ő az.
Leültünk a konyhában. Csend volt köztünk. Végül én törtem meg:
– Megkaptad a levelemet?
– Igen… – bólintott zavartan. – Ne haragudj… Tudom, hogy nem jelentkeztem…
– Csak azt szeretném tudni: számítok-e még neked? – kérdeztem halkan.
Márk lesütötte a szemét.
– Nagyi… Nem tudom… Annyi minden történik mostanában… Néha úgy érzem, nem tudok megfelelni senkinek. Mindenki elvár valamit tőlem: anyuék azt akarják, hogy jó jegyeim legyenek; apu szerint dolgoznom kellene többet; te pedig… te csak azt szeretnéd, ha írnék néha… De néha úgy érzem, egyszerűen nincs erőm semmire.
A szívem összeszorult.
– Nem haragszom rád – mondtam halkan. – Csak hiányzol. Tudod, én már nem vagyok fiatal… Nem tudom, mennyi időm van még hátra. Csak szeretném tudni, hogy gondolsz-e rám néha.
Márk felnézett rám. A szemében könnyek csillogtak.
– Sajnálom… Tényleg sajnálom…
Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmesélte az egyetemi gondjait, a munkahelyi stresszt, azt is, hogy néha úgy érzi: túl nagy rajta a nyomás. Megértettem valamit: nem rólam van szó igazán. Hanem arról, hogy Márk elveszett ebben a világban.
Azóta sem ír minden alkalommal vissza. De néha felhív. Néha csak annyit mond: „Szia Nagyi! Hogy vagy?” És ez nekem már elég.
Vajon hány nagyszülő érzi magát így? Hányan várják hiába azt az egyetlen sort? És vajon miért olyan nehéz kimondani: „Hiányzol”? Várom a gondolataitokat.