Mindenemet Neked Adtam, Unokám – Egy Nagymama Vallomása

– Már megint nem jó? – kérdeztem halkan, miközben a gőzölgő húslevest az asztalra tettem. Az unokám, Marci, csak a telefonját nyomkodta, a fiam, Gábor, pedig a feleségével, Andreával suttogott valamit. Az asztalnál ültem, mint egy csendes szellem, aki mindent lát, mindent hall, de akit senki sem vesz észre.

Pedig régen minden más volt. Amikor még a saját lakásomban éltem Zuglóban, magán dadaként dolgoztam. Szerettem a gyerekeket: tanítottam őket olvasni, számolni, vittem őket zongoraórára vagy úszni. A szülők hálásak voltak, mindig kaptam egy kedves szót vagy egy csokor virágot. Jó érzés volt hasznosnak lenni.

Aztán Gábor bejelentette, hogy megnősül. Andrea kedves lány volt, de mindig éreztem benne egy kis távolságtartást felém. Amikor megszületett Marci, minden megváltozott. Gábor azt mondta: „Anya, szükségünk van rád. Segítenél nekünk? Költözz hozzánk Dunakeszire.”

Nem gondolkodtam sokat. Eladtam a lakásomat, a pénzből felújították a házat. Azt mondták, így mindenkinek jobb lesz. Azóta is emlékszem arra a napra, amikor először léptem be az új otthonukba – most már az enyém is lett volna –, és Andrea csak annyit mondott: „Remélem, nem lesz túl nehéz megszokni.”

Az első hónapokban mindenki hálás volt. Főztem, mostam, takarítottam. Marci rám bízta magát: együtt tanultunk verseket, meséket olvastam neki esténként. Gábor gyakran mondta: „Anya nélkül nem menne.” Andrea is néha odasúgta: „Köszönöm.”

De ahogy telt az idő, valami megváltozott. Andrea egyre többször szólt rám: „Ne szólj bele Marci nevelésébe!” vagy „Nem kell minden nap húslevest főzni.” Gábor elfoglalt lett a munkájával. Marci pedig nőtt – és egyre inkább a telefonja lett a legjobb barátja.

Egyik este Marci dühösen rám kiabált: „Hagyj már békén, mama! Nem akarok veled tanulni!” Megdöbbentem. Az én kis unokám… Gábor csak annyit mondott: „Anya, ne erőltesd.” Andrea pedig csendben mosogatott.

Azóta mintha láthatatlan lennék. Minden reggel korán kelek: főzök reggelit, csomagolom Marci uzsonnáját, kiteregetem a ruhákat. Mire mindenki felkel, már kész a ház. De senki sem mond semmit. Egy nap Andrea azt mondta: „Jó lenne, ha kicsit kevesebbet lennél itthon napközben. Marci már nagyfiú.”

Akkor értettem meg igazán: én csak egy kényelmes megoldás voltam számukra. Egy csendes szolgáló, aki mindent elintéz – de akinek nincs saját élete.

Próbáltam beszélgetni Gáborral:
– Fiam, úgy érzem, nem vagyok már fontos nektek.
– Anya, ne vedd magadra! Csak mostanában mindenki fáradt.
– De hát én is fáradt vagyok…
– Majd jobb lesz – mondta gyorsan, és már ment is vissza dolgozni.

Egy este Marci sírva jött haza az iskolából. Megöleltem.
– Mi történt?
– Senki sem szeret engem…
– Dehogyisnem! Én mindig szeretlek.

Akkor rájöttem: talán mi mindannyian így vagyunk ezzel ebben a házban. Mindenki szeretetre vágyik, de senki sem tudja kimutatni.

Egyre gyakrabban gondoltam vissza a régi időkre. A barátnőim közül többen is panaszkodtak: „A gyerekeink csak akkor keresnek minket, ha szükségük van ránk.” Vajon ez lenne az öregedés ára?

Egy nap összeszedtem a bátorságomat:
– Andrea, szeretnék beszélni veled.
– Igen?
– Úgy érzem, nincs már rám szükségetek…
– Ez nem igaz – mondta gyorsan –, csak… mostanában minden olyan stresszes.
– Szeretném néha azt érezni, hogy fontos vagyok.
Andrea csak bólintott.

Azóta sem változott sok minden. Még mindig főzök, mosok, takarítok – de már nem várok hálát. Néha elmegyek sétálni a Duna-partra; ott legalább hallom a madarakat.

Tudom, hogy sok magyar nagymama jár hasonló cipőben. Mi mindent feladunk a családért – de vajon ki gondol ránk? Ki mondja ki azt az egyszerű szót: köszönöm?

Talán túl sokat vártam… Vagy csak rosszul szerettem? Ti mit gondoltok? Vajon tényleg ennyire nehéz kimutatni a megbecsülést annak, aki mindent odaadott?