Mindenki tudta, csak én nem – Egy árulás története a családban

– Nézd már, ott van az a nő, akitől a férje elment a húgához – suttogta az egyik nő a Sparban előttem, miközben a kosarában matatott. A másik csak sóhajtott: – Állítólag mindenki tudta, csak ő nem.

A szívem kihagyott egy ütemet. Először azt hittem, hogy biztosan nem rólam beszélnek. De aztán rájöttem: túl sokszor néztek rám sajnálkozva az utóbbi hónapokban. Túl sokszor hallottam elhaló beszélgetéseket, amikor beléptem valahová. A kezem remegett, ahogy a pénztárcám után nyúltam. A bolt fényei hirtelen vakítóbbak lettek, a hangok tompán zúgtak körülöttem.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam, hogy lehet-e ekkora árulást túlélni. Hogy lehet-e egyáltalán feldolgozni azt, hogy a férjem – Gábor, akivel tizenöt éve együtt vagyunk – és a húgom, Dóri, akit gyerekkorom óta védelmeztem, képesek voltak ezt tenni velem. És hogy minderről mindenki tudott: az anyám, az apám, a barátaink, még a szomszéd Marika néni is.

Amikor hazaértem, Gábor már nem volt otthon. Az utóbbi időben egyre később járt haza, mindig volt valami „fontos munka” vagy „baráti találkozó”. Dóri is ritkábban keresett – azt mondta, sok a dolga az új munkahelyén. Most már mindent értettem.

Leültem az ágy szélére és csak bámultam magam elé. Az egész életem egy pillanat alatt omlott össze. Felhívtam anyámat. – Anya… – kezdtem remegő hangon. – Igaz az, amit mondanak? Hogy Gábor és Dóri… együtt vannak?

A vonal túlsó végén csend lett. Hallottam, ahogy anyám mélyet sóhajt. – Kicsim… én csak azt akartam, hogy ne fájjon neked. Azt hittem, majd maguktól rendezik…

– Tehát igaz – suttogtam.

– Sajnálom – mondta anyám sírva.

Letettem a telefont. Úgy éreztem magam, mintha mindenki elárult volna. Hogy lehetett volna ezt titokban tartani? Hogy lehetett volna ezt megtenni velem?

Aznap este Gábor hazaért. Nem szólt semmit, csak ledobta a táskáját és leült a kanapéra. Én ott álltam előtte, könnyekkel az arcomon.

– Meddig tartottad volna még titokban? – kérdeztem halkan.

Gábor felnézett rám. Láttam rajta a bűntudatot, de nem próbált mentegetőzni.

– Sajnálom, Anna – mondta végül. – Nem akartam bántani téged. De Dórival… valahogy megtörtént.

– Megtörtént? – nevettem fel keserűen. – Tizenöt év házasság után csak úgy megtörtént?

Gábor lehajtotta a fejét. – Nem tudom megmagyarázni.

– És Dóri? Ő mit mondott? – kérdeztem.

– Ő is sajnálja… de szeretjük egymást.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg összetörtem. Kimentem a lakásból és órákig csak bolyongtam az utcán. A város fényei elmosódtak a könnyeimtől.

A következő napokban mindenki próbált „segíteni”. Anyám főzni akart nekem, apám csendben ült mellettem és néha megszorította a kezem. A barátnőim felváltva hívtak fel: „Anna, gyere át hozzánk”, „Anna, ne maradj egyedül!” De én csak egyedül akartam lenni.

Dóri egyszer felhívott. Sokáig néztem a kijelzőt, mire felvettem.

– Anna… kérlek…

– Mit akarsz hallani tőlem? – kérdeztem fáradtan.

– Sajnálom! Nem akartam így… Nem tudom, mi történt velem…

– Tudod mit? Én sem tudom már, mi történt velem – mondtam és letettem.

Hetekig csak vegetáltam. Minden reggel ugyanaz: felkelni, dolgozni menni (még szerencse, hogy legalább ott békén hagytak), hazajönni az üres lakásba. Néha azon gondolkodtam, hogy talán én rontottam el valamit. Talán nem voltam elég jó feleség vagy nővér.

Egy este azonban történt valami. A régi barátnőm, Zsuzsa átjött hozzám egy üveg borral és egy tálca pogácsával.

– Anna, most már elég ebből! – mondta határozottan. – Nem te vagy a hibás! Ők döntöttek így! Te csak áldozat vagy ebben az egészben!

Akkor először sírtam igazán ki magam valaki előtt. Zsuzsa átölelt és hagyta, hogy kiöntsem magamból mindent: a haragot, a fájdalmat, a csalódást.

Lassan elkezdtem újra élni. Elmentem fodrászhoz (először tíz év után), vettem magamnak egy új ruhát és elkezdtem jógázni egy kis stúdióban a körúton. Ott ismertem meg Ádámot is, aki szintén egy válás után próbált talpra állni.

Nem mondom, hogy minden könnyű volt. Még most is vannak éjszakák, amikor felriadok és azt kérdezem magamtól: hogyan történhetett ez meg velem? De már nem érzem magam annyira elveszettnek.

A családommal még mindig nehéz a viszonyom. Anyám próbál közeledni, de bennem még ott van a harag és a bizalmatlanság. Dórival hónapok óta nem beszéltem. Gábor néha ír egy-egy üzenetet („Remélem jól vagy”), de már nem válaszolok neki.

Most itt ülök az ablakban egy csésze teával és nézem az esőt Budapesten. Arra gondolok: vajon képes leszek valaha újra bízni bárkiben? Vagy örökre elveszett bennem ez a képesség?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy jobb örökre hátat fordítani azoknak, akik ennyire megbántottak?