Mindenki tudta, csak én nem: Egy árulás története Zuglóban

– Katalin, beszélnünk kell – mondta András, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávé lassan kihűlt a bögrében. A hangja furcsán remegett, mintha valami nehéz súlyt cipelne. A szívem hirtelen hevesen kezdett verni, de még nem sejtettem, hogy az egész világom perceken belül darabokra hullik.

– Mi történt? – kérdeztem, próbáltam nyugodt maradni, de a gyomromban már ott kavargott a rossz előérzet.

András lesütötte a szemét. – Nem akarom tovább hazudni neked. Zsuzsával… – elakadt a hangja. – Zsuzsával együtt vagyunk már egy ideje.

A levegő megfagyott körülöttem. Zsuzsa? A legjobb barátnőm? Az, akivel együtt jártunk piacra szombatonként, akivel egymás gyerekeire vigyáztunk, ha kellett? A szavak nem akartak eljutni az agyamig. Csak ültem ott, és néztem Andrást, mintha idegen lenne.

– Mióta? – suttogtam végül.

– Másfél éve – felelte halkan.

Azt hittem, elájulok. Másfél év! Ennyi ideig éltem hazugságban, miközben mindenki körülöttem tudta. Az anyósom furcsa pillantásai, a szomszéd Marika néni félmondatos célozgatásai, még a lányom, Dóri is egyszer megkérdezte: „Anya, te tényleg mindent tudsz apáról?” Akkor csak nevettem rajta.

A következő napok ködben teltek. Zsuzsa nem hívott fel, nem keresett. A közös barátaink kerültek, mintha fertőző lennék. Egyedül maradtam egy lakásban, ahol minden tárgy Andrásra és Zsuzsára emlékeztetett. Az esküvői fotónk a polcon, amin még boldogan mosolygunk; a közös nyaralások képei; Zsuzsa ajándéka a nappali falán – egy festmény, amit születésnapomra kaptam tőle.

Egy este Dóri leült mellém a kanapéra. Tizenhárom éves volt akkor.

– Anya… haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Miért haragudnék rád? – néztem rá értetlenül.

– Mert én… én láttam őket egyszer együtt a parkban. De azt hittem, csak beszélgetnek. Nem mertem mondani neked.

Átöleltem őt. – Nem te vagy a hibás. Senki sem hibáztathat téged ezért.

De magamat hibáztattam. Hogyan lehettem ennyire vak? Hogyan hihettem el mindent szó nélkül? Vajon tényleg mindenki tudta? Másnap elmentem a piacra, ahol mindig Zsuzsával vásároltam. Az árusok furcsán néztek rám; az egyikük odasúgta a másiknak: „Na végre megtudta…”

Hazafelé sírtam az utcán. Úgy éreztem magam, mint egy bolond, akit mindenki sajnál vagy kinevet. Este felhívtam Évát, egy régi barátnőmet.

– Éva, te tudtad? – kérdeztem remegő hangon.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Kati… én sejtettem valamit. De nem mertem beleszólni. Féltem, hogy csak ártanék vele.

Letettem a telefont. Akkor értettem meg igazán: nem csak András és Zsuzsa árultak el, hanem mindenki más is, aki hallgatott.

A következő hetekben András elköltözött Zsuzsához. Dóri velem maradt; próbáltam erős lenni miatta, de esténként gyakran zokogtam a párnába. Az anyám azt mondta: „Az élet megy tovább.” De hogyan?

Egyik nap összeszedtem minden bátorságomat és elmentem Zsuzsához. Ő nyitott ajtót; meglepettnek tűnt.

– Kati… sajnálom – mondta halkan.

– Sajnálod? Tizenöt év barátságot dobtál el! Miért?

– Nem akartam így alakuljon… De beleszerettem Andrásba. Nem tudtam megállítani magam.

– És gondoltál rám? Arra, hogy mit érzek majd?

Zsuzsa csak sírt. Én is sírtam. Ott álltunk egymással szemben két összetört nőként – de egyikünk sem tudta visszacsinálni a múltat.

Azóta eltelt fél év. Még mindig fáj. De már nem sírok minden este. Dóri miatt erősnek kell lennem. Új munkát találtam egy zuglói könyvesboltban; ott legalább senki sem néz rám sajnálkozva. Néha még mindig eszembe jutnak a régi idők: közös kirándulások a Normafánál, családi ebédek vasárnaponként… De már nem akarok visszanézni.

Most azon gondolkodom: vajon valaha képes leszek újra bízni valakiben? Vagy örökre bennem marad ez a seb?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy inkább felejteni kell és új életet kezdeni?