Mindent feláldoztam a lányomért – de végül egyedül maradtam

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Zsófi! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a düh és a fájdalom keverékétől. A lányom, akit egész életemben óvtam, most rideg arccal állt velem szemben.

– Anya, nem értheted meg. Nekem is van életem! – vágott vissza, és a hangjában ott csengett az a távolság, amit az elmúlt években egyre jobban éreztem.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam le magamról, csak hogy neki jobb legyen? Hányszor dolgoztam túlórában a varrodában, hogy új cipőt vehessek neki az iskolakezdésre? Hányszor mondtam le a saját álmaimról, hogy az övéit támogassam? Most pedig, amikor a férjem, Laci halála után egyedül maradtam, és minden erőm elfogyott, Zsófi csak hátat fordított.

Az egész ott kezdődött, amikor Zsófi megismerkedett Gergővel. Egy egyszerű, vidéki fiú volt, de az anyja, Ilona néni, már az első pillanattól kezdve ellenszenves volt velem. Mindig azt éreztette, hogy én csak egy egyszerű varrónő vagyok, aki nem elég jó ahhoz, hogy a fia családjába tartozzon. Zsófi pedig, mintha egyre inkább az ő befolyása alá került volna.

– Anyu, Ilona néni szerint túl sokat aggódsz. Nem kellene mindenbe beleszólnod – mondta egyszer Zsófi, amikor szóvá tettem, hogy Gergő mennyire kihasználja őt.

– Én csak jót akarok neked! – feleltem kétségbeesetten.

– Tudom, de néha úgy érzem, megfojtasz a szereteteddel – vágta rá, és ezzel mintha kést döfött volna a szívembe.

Aztán jöttek a hétköznapi konfliktusok. Zsófi egyre ritkábban látogatott haza. Ha el is jött, mindig sietett vissza Gergőhöz vagy Ilonához. Én pedig egyre magányosabb lettem a régi lakásban, ahol minden sarokban ott voltak a közös emlékek: a gyerekkori rajzai, az első iskolatáskája, a fényképek a falon.

Aztán tavaly télen megbetegedtem. Egyedül feküdtem a kórházi ágyon, és minden nap vártam, hogy Zsófi bejöjjön hozzám. De csak egyszer látogatott meg, akkor is sietve, mert Ilona néni főzött otthon, és nem akarta megbántani az anyósát.

– Anya, ne haragudj, de most nem tudok maradni – mondta halkan, miközben az ajtóban állt.

– De hát beteg vagyok, Zsófi! – könyörögtem.

– Majd hívj, ha jobban leszel – felelte, és elment.

Azóta sem jött vissza. Csak néha ír egy üzenetet: „Minden rendben?” – ennyi. Én pedig ülök a lakásban, hallgatom a régi órát a falon, és próbálom megérteni, hol rontottam el.

A szomszédok is csak sajnálkozva néznek rám. Marika néni egyszer átjött egy tál meleg levessel.

– Juditkám, ne vedd a szívedre! A mai fiatalok már mások – mondta együttérzően.

– De hát én mindent megtettem érte! – sírtam el magam.

– Tudom, drága. De néha pont az a baj, ha túl sokat adunk – sóhajtott.

Ezek a szavak azóta is visszhangzanak bennem. Tényleg túl sokat adtam volna? Tényleg hibáztam, amikor mindenemet odaadtam Zsófinak? Vagy csak az idő változott meg körülöttem, és én maradtam ugyanaz?

Egy este aztán váratlanul csöngettek. Reménykedve nyitottam ajtót, hátha Zsófi az. De csak egy futár volt: egy csokor virágot hozott, rajta egy üzenettel: „Boldog születésnapot! Sajnálom, hogy nem tudok ott lenni. Szeretlek. Zsófi.”

A virágot letettem az asztalra, és néztem a színes szirmokat. Ennyi maradt nekem a lányomból: egy csokor virág és egy üzenet. A szívem összeszorult.

Másnap reggel felhívtam Zsófit. Hosszan kicsöngött, mire felvette.

– Szia, anya. Most nem igazán érek rá…

– Csak annyit szeretnék tudni: szeretsz még engem? – kérdeztem halkan.

– Persze, anya. De most mennem kell – felelte gyorsan, és már bontotta is a vonalat.

Ott ültem a konyhában, és csak néztem magam elé. Vajon tényleg hibáztam? Túl sokat akartam adni? Vagy csak az élet ilyen kegyetlen?

Most itt ülök magányosan, és csak egy kérdés maradt bennem: vajon tényleg jobb lett volna mindent magamnak tartogatni? Vagy van még esély arra, hogy egyszer újra megtaláljuk egymást Zsófival? Ti mit gondoltok: lehet még gyógyítani egy ilyen sebet?