Mindent Feláldoztunk a Lányainkért – Megérdemlem Ezt a Hálátlanságot?

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Anna! – kiáltottam rá a kisebbik lányomra, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a kávéscsészét. A hangom visszhangzott a panelház vékony falai között. Anna csak vállat vont, és a telefonját bámulta.

– Anya, ne kezdjük megint! – sóhajtott fel. – Nem értheted, hogy most már nekem is van saját életem?

Ott álltam, ötvenhét évesen, fáradtan, összetörten. A férjem, Laci, csendben ült mellettem, tekintetét az ablakon túlra szegezte. Mindketten tudtuk: nem erről álmodtunk, amikor húsz évvel ezelőtt két kicsi lányt ringattunk álomba ebben a lakásban.

Akkoriban minden fillért félretettünk. Laci a gyárban dolgozott három műszakban, én pedig a varrodában húztam az igát. Azt akartuk, hogy Zsuzsi és Anna ne érezzék magukat kevesebbnek, mint a gazdagabb osztálytársak. Nem volt pénzünk nyaralásra, új ruhákra vagy menő telefonokra – de mindent megtettünk, hogy a lányok tanulhassanak. Zsuzsi zongoraórára járt, Annának külön angol tanárt fizettünk. Sokszor csak krumplit ettünk vacsorára, de ők sosem tudták meg.

Most pedig itt ülök, és azt hallgatom, hogy „nem értem meg őket”. Hogy „ne szóljak bele” az életükbe. Hogy „ne várjak el hálát”. De hát mit várhat el egy anya, ha nem azt, hogy legalább néha megkérdezzék: „Anya, hogy vagy?” vagy „Kell-e valamiben segíteni?”

Zsuzsi már két éve elköltözött. Egy ügyvédi irodában dolgozik Budapesten. Ritkán jön haza. Ha mégis, mindig siet. „Sok a dolgom, anya!” – mondja. Néha úgy érzem, mintha szégyellne minket. A múltkor is csak azért jött le vidékre, mert egy régi barátnőjének volt esküvője. Meg sem kérdezte, hogy főzzek-e valamit neki.

Anna még itthon lakik, de mintha nem is lenne jelen. Állandóan a telefonján lóg vagy a barátjánál alszik. Ha beszélni próbálok vele, csak legyint: „Anya, ez már nem a te dolgod!” Tegnap este is veszekedtünk.

– Anna, legalább pakold el magad után a tányért! – kértem halkan.
– Majd elpakolom! – vágta rá ingerülten.
– Mindig csak ígérgeted…
– Anya! Hagyjál már békén! Nem vagyok gyerek!

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam én ezt az anyámnak? Hányszor bántottam meg őt akaratlanul? Most visszakapom mindazt?

Laci próbál közvetíteni köztünk. Ő csendesebb természetű. Néha azt mondja: „Hagyd rájuk, majd rájönnek egyszer.” De én nem tudok csak úgy lemondani róluk. Hiszen értük éltem eddig.

A munkahelyemen is egyre nehezebb. A varroda bezárásáról pletykálnak. Félek, mi lesz velünk, ha elveszítem az állásomat. Laci egészsége sem a régi már; gyakran fájlalja a hátát, orvoshoz kéne mennie, de nem akarja hallani sem.

Egy este Anna későn jött haza. Éjfél is elmúlt már. Aggódtam érte – mindig aggódom –, de amikor belépett az ajtón, csak rám förmedt:

– Miért kell mindig kihallgatnod? Nem vagyok már kislány!
– Csak féltelek… – próbáltam magyarázni.
– Nem kell! – vágta rá dühösen.

Sírtam aznap éjjel. Laci átölelt.
– Ne vedd magadra – suttogta. – Majd egyszer megérti.
De mikor? És mi lesz addig?

A hétvégén Zsuzsi is hazajött – végre együtt volt a család. Próbáltam jó hangulatot teremteni: főztem húslevest és túrós csuszát, amit gyerekkorukban annyira szerettek. De Zsuzsi végig a telefonját nyomkodta.

– Zsuzsi, legalább most tedd le azt a telefont! – kérleltem.
– Anya… fontos üzenetet várok.
– Mindig csak vársz valamire… De rám mikor figyelsz?
– Ne csinálj jelenetet! – szólt közbe Anna.
– Én csak szeretném… ha egyszer tényleg együtt lennénk – mondtam halkan.

Csend lett. Laci zavartan köhécselt.

Zsuzsi végül felállt az asztaltól:
– Nekem mennem kell vissza Pestre.
Anna is eltűnt a szobájában.
Ott maradtam egyedül az üres tányérokkal és egy csomó kimondatlan szóval.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Túl sokat vártam el? Vagy egyszerűen ilyenek lettek a mai fiatalok?

Néha irigylem azokat az anyákat a szomszédból, akikhez minden hétvégén hazajönnek a gyerekek; akik együtt nevetnek és beszélgetnek vasárnap délutánonként. Nálunk csak feszültség van és csend.

Tegnap este Anna csendben mellém ült a kanapéra.
– Anya… sajnálom, hogy néha ilyen vagyok veled – mondta halkan.
Meglepődtem. Talán mégis van remény?

De vajon meddig kell még várnom arra, hogy újra család legyünk? Megérdemlem ezt a bánásmódot azok után, amit értük tettem? Vagy tényleg túl sokat várok el tőlük?