„Mindig azt mondtam, nem akarok gondoskodást öregkoromra” – Egyedül a csendben, várva valakire, aki sosem jön

– Anya, miért nem hívod fel Annát? – kérdezte a szomszédasszonyom, Marika néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kávémat kavargattam. A kanál csörrenése visszhangzott a csendes lakásban. – Hiszen már hónapok óta nem volt itt.

– Nem akarom zavarni – feleltem halkan, de magam sem hittem el igazán. Az igazság az volt, hogy büszkeségem nem engedte. Mindig azt mondtam: „Én nem fogom terhelni a gyerekeimet az öregkorommal. Majd megoldom egyedül.”

Most pedig itt ülök, hetvenkét évesen, egyedül ebben a régi zuglói lakásban, ahol minden tárgy egy-egy emlék. A falon a régi családi fotók: Anna és Gábor, ahogy az iskolai ünnepségen mosolyognak rám; én fiatalon, amikor még azt hittem, hogy az élet csak rajtam múlik.

Fiatalon tényleg gép voltam. Hajnalban keltem, hogy mindent elintézzek. A férjem, Laci, mindig későn járt haza a gyárból – vagy éppen be sem jött –, így rám maradt minden: gyerekek, háztartás, munka. Nem panaszkodtam. Sőt, büszke voltam rá, hogy mindent meg tudok oldani. Azt mondogattam magamnak: „Ha majd egyszer öreg leszek, akkor sem fogok senkitől semmit kérni.”

Anna egyszer meg is jegyezte tizenhat évesen:
– Anya, te sosem pihensz? Mindenki anyukája néha leül velünk tévézni vagy beszélgetni…
– Majd ha mindennel kész vagyok – vágtam rá. De sosem voltam kész.

Aztán Anna elköltözött Debrecenbe egyetemre. Gábor is hamar családot alapított vidéken. Laci meghalt tíz éve. Azóta csak én maradtam ebben a nagy lakásban.

Az első években még élveztem a szabadságot. Olvastam, kertészkedtem a balkonon, jártam a piacra beszélgetni az árusokkal. De ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett minden. A lépcsők fájtak, a bevásárlószatyor nehezebb lett, a csend pedig egyre hangosabb.

Anna ritkán hív fel. Mindig siet: „Bocsánat anya, most épp rohannom kell a gyerekekért az oviba!” Gábor még ritkábban jelentkezik. Néha küld egy sms-t: „Minden oké?”

A múlt héten elesett a szomszéd néni a lépcsőházban. Azóta minden este azon gondolkodom: mi lenne, ha velem is megtörténne? Ki jönne segíteni? Vajon Anna vagy Gábor észrevennék-e egyáltalán?

Tegnap este különösen nehéz volt. Az ablakon túl sötétedett, az utcai lámpák fénye beszűrődött a függönyön át. A rádióban régi slágerek szóltak – Zorán, Cserháti Zsuzsa –, és én csak ültem a fotelben, bámultam a telefont.

Fel kéne hívnom Annát? Vagy legalább írni neki egy üzenetet? De mit mondjak? Hogy magányos vagyok? Hogy félek? Hogy most már bánom azt a sok év önállóságot?

Aztán eszembe jutott egy régi veszekedésünk. Anna akkor már anyuka volt:
– Anya, miért nem engeded meg, hogy segítsek? Miért kell mindig mindent egyedül csinálnod?
– Mert nem akarom rád terhelni magam! Neked is elég bajod van!
– De én szeretnék segíteni! – kiáltotta vissza könnyes szemmel.

Most már értem, mit akart mondani. Akkoriban azt hittem, ha mindent egyedül csinálok, azzal jót teszek nekik is. Hogy majd hálásak lesznek érte. De most úgy érzem, inkább eltávolodtunk egymástól.

A szomszéd Marika néni néha áthoz egy kis süteményt vagy meghív teára. Ő is egyedül van már évek óta. Egyszer azt mondta:
– Tudod, Ilonka, az ember azt hiszi fiatalon, hogy majd öregkorára lesz ideje mindenre… De csak arra van ideje, hogy gondolkodjon azon, mit rontott el.

Igaza van.

Ma reggel újra felkeltem ötkor. Megcsináltam a reggeli kávét – de már nincs kinek készíteni még egy bögrével. A rádióban bemondták: „Esős nap várható Budapesten.” Kinéztem az ablakon: az utcán siető emberek esernyőkkel rohantak munkába vagy iskolába. Senki sem nézett fel az én ablakomra.

Aztán hirtelen eldöntöttem: ma felhívom Annát.

– Szia anya! – szólt bele fáradtan a telefonba.
– Szia kicsim… Csak hallani akartam a hangodat.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Igen… csak hiányzol – mondtam ki végre azt, amit évek óta nem mertem.
Csend lett a vonalban.
– Én is hiányzol anya… Tudod mit? Hétvégén átjövünk a gyerekekkel.

Letettem a telefont és sírtam. Nem tudom pontosan miért: örömömben vagy bánatomban.

Most itt ülök újra a konyhában és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb volt mindig mindent egyedül csinálni? Vagy csak féltem attól, hogy szükségem lehet valakire?

Ti mit gondoltok? Tényleg jobb önállónak lenni mindenáron? Vagy néha hagyni kellene, hogy szeressenek és segítsenek?