„Mindig csak jót akartam” – Egy anya és lánya harca a szeretetért
– Anna, kérlek, legalább a sálat kösd meg! – kiáltottam utána az előszobából, miközben ő már az ajtóban állt, hátán a kopott iskolatáskával.
– Nem vagyok már gyerek, anya! – vágta rá dacosan, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a fal is beleremegett.
Ott álltam a hűvös lakásban, kezemben a sállal, és azon gondolkodtam, hol rontottam el. Anna mindig is makacs volt. Már óvodásként sem hagyta, hogy befonjam a haját, inkább kócosan ment be a csoportszobába. Azt hittem, majd kinövi ezt az önfejűséget, de ahogy nőtt, csak egyre erősebb lett benne. Én pedig egyre inkább féltem attól, hogy valami baj éri.
A férjem, Gábor, mindig azt mondta: „Hagyd, hadd tanuljon a saját hibáiból!” De én nem tudtam elengedni. Egyetlen gyermekem volt, mindenem. Amikor tizenhét évesen először hozott haza egy fiút – azt a Zolit –, már akkor éreztem, hogy baj lesz. Zoli hangos volt, pimasz, és Anna úgy nézett rá, mintha ő lenne a világ közepe.
– Anyu, ne szólj bele! – mondta akkor is, amikor próbáltam óvatosan érdeklődni.
– Csak szeretném, ha boldog lennél – válaszoltam halkan.
– Majd én eldöntöm, mi tesz boldoggá! – csattant fel.
Aztán jöttek a veszekedések. Egyre többször maradt ki éjszakára. Egyszer hajnalban jött haza, sírva. Meg akartam ölelni, de ellökött magától.
– Nem kell a sajnálatod! – kiabálta.
Aznap reggel Gábor rám nézett: „El fogod veszíteni őt.”
Azt hittem, csak átmeneti vihar. De Anna egyre távolabb került tőlem. Az érettségi után bejelentette: „Elköltözöm Zolival.”
Próbáltam lebeszélni. Könyörögtem neki. Azt mondtam: „Nem ismered eléggé ezt a fiút!”
– Mindig csak irányítani akarsz! – vágta a fejemhez. – Soha nem bízol bennem!
Aznap este órákig sírtam Gábor vállán. Ő csak annyit mondott: „Engedd el.”
Az évek teltek. Anna ritkán jelentkezett. Néha kaptam egy-egy sms-t: „Jól vagyok.” Karácsonykor néha hazajött egy órára, de mindig sietett vissza Zolihoz. Én pedig minden este imádkoztam érte.
Aztán egy nap csöngettek. Kinyitottam az ajtót – Anna állt ott. Soványabb volt, mint valaha. A szeme alatt sötét karikák. Kezében egy bőrönd.
– Anya… – suttogta.
Nem kérdeztem semmit. Csak átöleltem.
Napokig nem beszélt arról, mi történt. Csak ült a régi szobájában és bámulta az ablakot. Egy este leültem mellé.
– Sajnálom – mondta halkan. – Igazad volt Zolival kapcsolatban…
A könnyei végigfolytak az arcán.
– Megcsalt… Megütött is… És én… én azt hittem, nélküled is boldog leszek.
Megfogtam a kezét. – Nem kell mindent egyedül cipelned…
– De én mindig azt éreztem, hogy nem bízol bennem! Hogy csak irányítani akarsz!
– Csak féltelek… Te vagy mindenem.
Sokáig csendben ültünk egymás mellett. A múlt sebei lassan felszakadtak közöttünk.
A következő hetekben Anna újra elkezdett élni. Talált munkát egy közeli pékségben. Néha együtt főztünk vacsorát, nevettünk régi emlékeken. De néha még mindig érzem a távolságot közöttünk.
Egyik este vacsora közben megszólalt:
– Anya… Te tényleg sosem bíztál bennem?
Nagyot nyeltem. – Mindig bíztam benned… Csak túl nagy volt bennem a félelem.
Anna elmosolyodott, de a szeme még mindig fájt.
Most itt ülök az ablakban és nézem őt, ahogy reggelente munkába indul. Már nem szólok rá a sál miatt. Csak remélem, hogy egyszer megbocsát nekem… És magának is.
Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol ennyi mindent elrontottunk? Vagy örökre ott marad köztünk ez a kimondatlan fájdalom?