Mindig segítettem a szomszédoknak – de amikor eltörtem a lábam, senki sem kopogtatott

„Irenka néni, ugye megint maga sütötte ezt a mákos bejglit?” – kérdezte nevetve a harmadikról Marika néni, miközben a közös folyosón a frissen sült sütemény illata keveredett a panelház dohos levegőjével. „Ki más?” – válaszoltam mosolyogva, miközben a tálcát körbeadtam. Mindig is szerettem adni. Sütit, időt, figyelmet. Ha valakinek elromlott a csapja, szóltak nekem. Ha valaki beteg lett, én vittem át a húslevest. Ha valakinek nem volt kivel beszélgetnie, nálam mindig nyitva állt az ajtó.

De most… most csak a csend van. A csend és a fájdalom.

Egy hete tört el a lábam. Egy szerencsétlen lépés a lépcsőházban – ironikus, hiszen épp a lift javításához gyűjtöttem aláírásokat, amikor megbotlottam. Azóta itthon fekszem, gipszben, magányosan. Az első napokban még azt hittem, csak idő kérdése, és valaki majd bekopog. Hiszen mindenki tudja, mi történt – a pletyka gyorsabban terjed itt, mint a tűz. De nem jött senki.

Ablakom alatt játszanak a gyerekek. Hallom, ahogy az anyukák beszélgetnek: „Láttad Irenkát? Szegény elesett.” – „Igen, de hát már nem fiatal…” – „Majd csak rendbe jön.” És mennek tovább. Egyikük sem jön fel. Egyikük sem kérdezi meg: „Hozhatok valamit?”

A telefonom némán hever az asztalon. Régen folyamatosan csörgött: „Irenka néni, tudna segíteni?” Most csak az orvos hívott egyszer, hogy mikor kell visszamennem kontrollra.

Az első hét után már nem bírtam tovább. Felhívtam Évát a másodikról. Régen jó barátnők voltunk – legalábbis azt hittem. „Szia Éva, ne haragudj, de tudnál nekem hozni egy kis kenyeret? Nem tudok lemenni.” – „Jaj Irenka, most rohanok dolgozni, de majd holnap!” Holnap sem jött.

A fiamék vidéken élnek. Ritkán látogatnak meg – mindig van valami fontosabb dolguk. „Anya, ne aggódj, majd rendelünk neked bevásárlást online!” De én nem online rendelést akartam. Egy mosolyt akartam. Egy jó szót.

A harmadik napon már sírtam. Nem is a fájdalomtól – hanem attól az ürességtől, ami körülvett. Hogy lehet az, hogy harminc év után senki nem érzi úgy: tartozik nekem egy kis törődéssel? Hogy lehet az, hogy amikor mindenkinek szüksége volt rám, én ott voltam – most pedig mindenki elfelejtett?

Egy este kopogtak végre. Felcsillant bennem a remény: talán mégsem vagyok teljesen egyedül! De csak egy postás volt: ajánlott levelet hozott.

Másnap reggel hallottam, ahogy a szomszédok beszélgetnek a folyosón:
– Te hallottad? Irenka néni még mindig otthon fekszik.
– Hát igen… de mit lehet tenni? Mindenki elfoglalt.
– Azért régen más volt ez…

Igen, régen más volt. Amikor ideköltöztem fiatalasszonyként, mindenki ismert mindenkit. Ha valaki beteg lett, az egész ház összefogott: főztek neki, bevásároltak, vigyáztak a gyerekekre. Most mindenki bezárkózik a saját lakásába és gondjába.

Egyik este végül becsöngetett hozzám Laci bácsi az ötödikről. Ő már kilencven éves is elmúlt.
– Irenka drága, hallottam mi történt… Hozzak át egy kis levest?
– Jaj Laci bácsi… Maga az egyetlen!
– Tudja, én is sokszor voltam egyedül… Az ember ilyenkor érzi igazán, mennyit érnek a régi barátságok.

Elérzékenyültem. Laci bácsi leült mellém és mesélt a régi időkről: amikor még együtt főztünk bográcsban az udvaron, amikor közösen díszítettük fel karácsonykor a lépcsőházat.

– Tudja Irenka – mondta halkan –, ma már mindenki csak magával törődik. De ne adja fel! Ha maga nem lenne itt, ki tartaná össze ezt a házat?

Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon tényleg ennyire megváltozott minden? Vagy csak én öregedtem meg?

Másnap reggel összeszedtem magam és – bár nagyon fájt – kiültem a folyosóra egy székkel és egy tálca friss pogácsával. Gondoltam: ha ők nem jönnek hozzám, majd én megyek hozzájuk.

Először csak furcsán néztek rám: „Irenka néni mit keres itt gipszben?” De aztán odajöttek egy-egy pogácsáért. Beszélgettünk kicsit az időjárásról, arról ki hova nyaral idén nyáron.

Aztán Marika néni megszorította a kezem: „Tudja Irenka néni… mi mindannyian nagyon szeretjük magát. Csak… valahogy nem merünk közeledni.”

– Miért nem? – kérdeztem halkan.
– Mert félünk zavarni… Meg hát mindenki annyira elfoglalt.

Aznap este már nem éreztem magam annyira egyedül. Rájöttem: talán nekem kell újra kezdeményezni. Talán ha én nyitok feléjük, ők is visszatalálnak hozzám.

De azért ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg ennyire elidegenedtünk egymástól? Vagy csak elfelejtettük kimutatni azt a kis törődést? Önök mit gondolnak erről? Vajon lehet még igazi közösséget építeni egy panelházban?