Mindig van idő újrakezdeni – Egy magyar asszony szabadulása

– Anya, te teljesen megőrültél? – csattant fel Dóri, a lányom, miközben a konyhaasztalra csapta a villáját. A hangja úgy hasított belém, mintha valaki egy jégcsákánnyal döfött volna a mellkasomba. A krumplipüré megállt a kanálon, a levegő megfagyott. Csak ültem ott, és próbáltam nem sírni.

– Már az egész utca rajtad nevet! Anyám, hát hogy tehetted ezt? Az apu beteg, rád van utalva! És te… te meg sétálsz a parkban azzal a férfival! – Dóri hangja remegett a haragtól. – Hát nem szégyelled magad?

A férjem, Gábor, csak ült a sarokban, a derekát fogva, és úgy nézett rám, mintha én lennék minden baj forrása. – Judit… – nyögte halkan. – Hát ezt érdemlem harminc év után? Amikor már csak te maradtál nekem?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam már visszatartani őket. Évek óta csak adtam és adtam: főztem, mostam, dolgoztam két munkahelyen, ápoltam Gábort, amikor a gerince megadta magát. És most, amikor végre valaki kedves volt hozzám – csak egy séta, egy kávé, semmi több –, mindenki rám támadt.

– Dóri, kérlek… – próbáltam megszólalni.

– Ne is szólj hozzám! – vágott közbe. – Ha most elmész, soha többé ne gyere vissza! – Azzal kiviharzott a szobából.

Gábor rám nézett. – Judit, én tényleg nem értem, mi ütött beléd. Harminc évig tűrted mellettem mindent. Most meg… most meg hirtelen szabadság kell? Mi lesz velem? Ki fog rám főzni? Ki adja be az injekciót?

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a vizes törülköző egy hideg reggelen. Mindig csak a kötelesség. Mindig csak az áldozat.

Aztán egyszer csak felálltam. A kezem remegett, ahogy összepakoltam néhány ruhát egy régi sporttáskába. A szívem majd’ kiugrott a helyéről.

– Hova mész? – kérdezte Gábor döbbenten.

– Elmegyek. Nem tudom még hova. De nem bírom tovább.

– És én? És Dóri? És az unokák majd mit mondanak az iskolában?

– Nem tudom… De azt tudom, hogy ha most nem lépek ki ebből az életből, soha nem lesz saját életem.

A folyosón találkoztam anyámmal is – ő épp akkor érkezett át egy tál meleg levessel. – Juditkám, hát hova készülsz ilyen időben? Megbolondultál? Az asszony dolga otthon van! Az apád is mindig ezt mondta…

– Anya, kérlek… – suttogtam. – Egyszer az életben hadd döntsek magamról.

– Ne hozz szégyent a családra! – kiáltotta utánam.

Az ajtó becsapódott mögöttem. Az utcán hideg szél fújt, de valahogy mégis könnyebbnek éreztem magam. A buszmegállóban állva először gondoltam végig: ki vagyok én valójában? Mi maradt belőlem azon kívül, hogy feleség és anya vagyok?

Az első éjszakát Zsuzsa barátnőmnél töltöttem. Ő volt az egyetlen, aki nem ítélt el.

– Judit, te vagy az egyetlen ismerősöm, aki tényleg mindent feláldozott másokért. De meddig lehet ezt bírni? Mikor jössz rá végre, hogy neked is jár valami?

– De hát mit mondanak majd a többiek? Mit mond Dóri? Mi lesz Gáborral?

Zsuzsa legyintett.

– Tudod mit mondanak majd? Hogy végre kiálltál magadért! Hogy végre nem hagytad magad kihasználni! Nézz körül: hány nő él úgy ebben az országban, mint te? Hányan tűrik el a semmibe vételt csak azért, mert „az asszony dolga”?

Másnap reggel Dóri hívott telefonon. A hangja rideg volt.

– Anya… ha most visszajössz és bocsánatot kérsz apától, talán megbocsátunk. De ha nem… akkor nekünk vége.

– Dóri… én szeretlek titeket. De most először magamat is szeretni akarom.

Letette.

Napokig csak bolyongtam Budapesten. Néztem az embereket: fiatalokat kézen fogva a Margitszigeten, idős néniket a piacon, akik cipekedtek és panaszkodtak egymásnak. Vajon ők boldogok? Vagy csak megszokták a sorsukat?

Egyik este Zsuzsa leült mellém egy pohár borral.

– Judit… mondd el végre: mi történt veled igazából? Miért most szakadt el a cérna?

Sokáig hallgattam. Aztán kibukott belőlem minden: Gábor sosem volt bántalmazó fizikailag – de lelkileg annál inkább. Mindig csak követelt: főzzek jobban, keresek keveset, miért nem vagyok olyan csinos már, mint régen? Ha panaszkodtam a munkára vagy a fáradtságra: „Másnak se könnyebb!”

Aztán jött az a férfi… Tamásnak hívták. A parkban találkoztunk kutyasétáltatás közben. Nem történt köztünk semmi „tiltott”, de beszélgetett velem úgy, ahogy már évek óta senki. Megkérdezte: „Mi tesz boldoggá téged?” Először azt hittem, viccel.

Zsuzsa csak bólogatott.

– Tudod mi a legszomorúbb? Hogy ezt Magyarországon még mindig szégyennek tartják: ha egy nő ki akar lépni egy rossz házasságból. Mindenki azt várja el tőlünk, hogy tűrjünk csendben.

Egy hét múlva Gábor anyja is felhívott:

– Juditka! Hát mit művelsz te ott Pesten? Az én fiamat így megalázni ország-világ előtt! Ha vissza nem mész hozzá rögtön, kitagadlak!

Aztán Dóri is üzent: „Anya, apu kórházba került. Látod mit tettél?!”

Összetörtem. Napokig sírtam Zsuzsa kanapéján. Már majdnem visszamentem volna – de akkor eszembe jutott minden megalázás, minden elfojtott álom.

Egyik este Tamás írt egy üzenetet: „Ha beszélgetni akarsz még valaha… itt vagyok.” Nem mentem el hozzá – de jólesett tudni: valaki lát engem is.

Végül albérletet találtam Zuglóban egy idős özvegyasszonynál. Segítettem neki bevásárolni, ő cserébe olcsón adott szobát. Lassan kezdtem újra hinni abban, hogy lehet másképp élni.

A család persze kitagadott. Dóri hónapokig nem szólt hozzám. Gábor ügyvédhez ment – de végül rájött: nélkülem semmit sem tud megoldani otthon.

A munkahelyemen is furcsán néztek rám: „Juditka… hát te most ilyen modern nő lettél?” De voltak kolléganők is, akik titokban gratuláltak: „Bárcsak én is meg merném tenni!”

A legnehezebb mégis az volt: esténként egyedül lenni a csendben. Hallgatni a saját gondolataimat: Vajon jól tettem? Vajon tényleg jár nekem boldogság?

Egy év telt el azóta. Dóri lassan közeledik felém – főleg mióta megszületett az unokám és rájött: nélkülem nem teljes az ünnep sem.

Gábor… nos, ő még mindig haragszik rám. De már nem félek tőle.

Most először érzem azt: van választásom. Lehetek valaki több annál, mint amit mások rám akarnak erőltetni.

És ti mit gondoltok? Vajon önző vagyok-e azért, mert végre magamat választottam? Vagy minden nőnek joga van újrakezdeni – bármilyen korban?